Inkább megkönnyebbülést érzek

N.I. írása:

Mindig is tanítottam és nem is gondoltam volna, hogy valaha ez másképp lesz. Viszont ahogy megszavazták a Státusztörvényt, abban a pillanatban tudtam, hogy hamarosan ezen a platformon fogom olvasni a saját történetem.

Az egész tavalyi év tavasza, nyara azzal telt, hogy áttanulmányozzam ezt a törvényt és rájöttem, hogy olyan szinten válnék kiszolgáltatottá, amely egyszerűen méltatlan. Nagyon szerettem az iskolámat, imádtam oda bejárni, szerettem a kollégáim, főnökeim és tanítványaim, de magamat még jobban. Nagyon kemény hónapok után hoztam meg a döntésem, amit egy pillanatig nem bántam meg!

Ugyanakkor teljesen megértem azokat a pedagógusokat, akik nem váltanak, mert nem válthatnak. Közel vannak a nyugdíjhoz vagy minimális nyelvismerettel rendelkeznek vagy olyan térségben élnek, ahol kevés a munkalehetőség. Nyilván ha ilyen helyzetben lettem volna, akkor maradtam volna.

Azon pedagógusokat már kevésbé értem – bőven vannak-, akik szerint minden a lehető legnagyobb rendben van ezzel a törvénnyel, nincs itt semmi gond. Egykori kolléganőm jut eszembe, akit tanító szakosként (magyar műveltségterülettel) kényszerítettek matekot tanítani több felső tagozatos osztályban, ugye, hogy minden rendben?

Miután eldöntöttem, hogy köszönöm én ilyen jövőt nem szeretnék magamnak, jött a következő sokkoló gondolatom: De hát én egész életemben ezt csináltam, semmi máshoz nem értek. Tudom nyelvszakosként kicsit könnyebb volt váltani és hihetetlen, de szinte azonnal találtam is munkahelyet. Ha valaki ezt olvassa, mondhatja, oh neki ez könnyű volt! Közel Budapesthez, nyelvet tud, az úgy nem nehéz!

De hidd el, hogy az volt! Nehéz volt döntésre jutnom, sokáig őrlődtem. Azt se tudtam, hogy hogy kell megírni egy önéletrajzot, mindent netről néztem. Senkinek nem könnyű, annak sem, aki felállt és biztos vagyok benne, hogy annak még nehezebb, aki maradt. Teljesen véletlenül bukkantam rá egy álláshirdetésre, ahol nem kértek előzetes tapasztalatot, így ügyfélszolgálatos lettem és teljes home office-ban dolgozom. Egy olyan munkát végzek, amit érettségivel és
nyelvtudással bárki csinálhat. Ez sem könnyű, de szeretem.

A családom, a környezetem szerint is sokkal nyugodtabb vagyok. Az külön tetszik benne, hogy amikor vége a munkaidőnek, akkor vége a munkaidőnek. Abban a pillanatban csukom le a számítógépem és hagyom az asztalon lefordítva a céges telefonom. Valóban vége a munkaidőnek.

Amit még le szeretnék nektek írni, hogy mielőtt, illetve miután felmondtam rengeteg újságcikket, postot és kommentet olvastam és teljesen le voltam döbbenve, hogy milyen óriási nagy utálat övezi a tanárokat. Én ezt nem is gondoltam volna! Biztosan sokan nem értenek egyet, de én azt látom, hogy a társadalom alján helyezkedünk el az emberek megítélése szerint.

Amikor félévkor voltam a fiam szülői értekezletén, figyeltem az osztályfőnökét, hogy mennyire lelkiismeretes, mennyire jól csinálja, amit csinál, és mennyi minden van a vállán. A legtöbb szülő ezt a lehető legtermészetesebbnek veszi és nem a partnert látja a tanárban, hanem inkább az ellenséget.

Nem hiányzik a régi életem, inkább egy megkönnyebbülést érzek. Az egykori iskolám Pest megyében található, főváros melletti kisebb város, ahova közel 1000 gyerek jár. Szuper jó suli, hálás szívvel gondolok rá, hogy részese lehettem, de most más az én utam. Jelenleg már jóval több, mint fél év elteltével az új munkahelyemen, olyan, mintha egy másik bolygón lennék, nagyon szeretem, amit csinálok, pedig sokszor nem könnyű.

Visszamegyek-e valaha is tanítani? Még az is lehet, hogy majd egyszer! De ilyen feltételekkel, amik miatt eljöttem? Biztosan nem! Viszont annyi magániskola van és nem csak az országban …