Utána sokkal könnyebb lesz

H.L. írása:

Egy fővárosi gimnáziumban voltam angol nyelvtanár. Hosszú vívódás előzte meg azt, hogy én végül felmondtam. Amióta 9 évvel ezelőtt elkezdtem tanítani, végig azon dolgoztam, dolgoztunk, hogy valamiféle változást érjünk el az oktatásban. Akkor még hittünk benne.

Én alapvetően soha nem a pénz miatt tanítottam, vállalkozó nyelvtanárként eddig sem az iskolai fizetésemből éltem. Nem is élhettem, hiszen Budapesten elszálltak az albérletárak. Viszonyításképp: most havi 190e Forintot kell fizetnem az albérletemért, plusz rezsi – a félállású fizetésem kb. 140e forint körül volt a felmondásom előtt. Az iskolai tanítás nekem csak amolyan “drága hobbi” volt, ahogy egy kedves barátom anno frappánsan megfogalmazta. De imádtam, elsősorban a gyerekek miatt, néha a kollégáim miatt.

A sztrájktörvény módosítása után a mi iskolánk kezdte el a polgári engedetlenkedési akciókat, amihez később sokan csatlakoztak más iskolákból is. Ebben én is benne voltam, habár a többiek közül sokan már egy évvel előttem otthagyták a közoktatást. Sokuk már magániskolában vagy cégnél dolgozik más munkakörben.

Amikor elfogadták a státusztörvényt, már tudtam, hogy fel fogok mondani. Ugyanakkor azt is biztosan tudtam, hogy nem fogok csendben augusztus végével távozni. Ha már a kormányzat a státusztörvénnyel egyéni játékszabályokat hozott, nevezetesen, hogy az új jogállást nem elfogadóktól évközben válik meg az iskolájuk, akkor, gondoltam, játsszuk le a meccset. Így történt, hogy az őszi szünet után én már nem mentem vissza a csoportjaimhoz. Az óráimat most egy egyetemi tanárszakos hallgató tartja, az angol tagozatos csoportomnál is.

Most kizárólag magántanításból élek, vállalkozóként. Nem tartom kizártnak, hogy alkalmazottként elhelyezkedem majd, de most nem ez a prioritás. A felmondásom óta sok időm van önfejlesztésre, elmélkedésre és a jövőm tervezgetésére. A közérzetem sokkal jobb lett, mert már nem nyomaszt a döntés, amit meg kell hoznom. Aki a felmondáson gondolkodik, annak csak azt üzenem: utána sokkal könnyebb lesz.

Őszintén nem tudom, hogy vissza akarok-e menni. Ha igen, akkor csakis óraadóként. A rendszer határainak feszegetése a lételemem volt mindig is. Óraadóként erre már kevésbé lenne lehetőségem, igaz kevésbé is lennék kiszolgáltatva a rendszernek. Szeretem az iskolámat, a kollégáimat, a gyerekeket, és visszavágyom. Egy kis részem meghalt a felmondással együtt.

Ugyanakkor a döntésemben szerepet játszott a csalódottság is. Csalódtam a közvetlen kollégáimban és a pedagógustársadalomban is. Míg a kukások össze tudnak fogni a jobb bérek érdekében, addig a magyar pedagógustársadalom erre szemmel láthatóan alkalmatlan. Akármerre nézek belenyugvást, fásultságot, harcképtelenséget, széttárt kezeket és sok esetben lustaságot, a fejlődés teljes elutasítását látom. Nyilván tisztelet a kivételnek, és bizony sok kivétellel találkoztam az évek során. De ez nem a többség, és a tanárképzés állapotát elnézve ez nem mostanában fog megváltozni.

Közben a szülők fizetik meg a rendszer hiányosságait, ők finanszírozzák pluszban azt az oktatási rendszert, ami egyébként is az ő adóforintjaikból működik. Vagy próbál működni a beázásokkal, hiányzó ablakokkal, elavult berendezésekkel, alulfizetett pedagógusokkal és a nemzeti alaptanterv borzalmait elszenvedő diákokkal. De a szülők csak fizetnek: az osztálykirándulást, a fénymásoló papírt (másfajta papírokról ugye ne is beszéljünk), a magántanárt és az egyéb különórákat.

Sok mindenről írhatnék még, mert annyi keserűség van még bennem, de nem akarom, hogy ez határozza meg az új életemet. Ha a közoktatás úgy érzi, hogy még valaha szüksége lesz rám, és meg is becsüli a munkámat végre, akkor én itt leszek.