Valószínűleg ez a búcsú örökre szól

Tímea írása:

Tegnap voltam bent utoljára a munkahelyemen, igaz már szabin voltam, meg le is betegedtem, de még volt pár elintéznivalóm, összepakoltam a szobám, visszaadtam az anyagaimat, üldögéltem, beszélgettem, elbúcsúztam. Olyan volt, mintha haldokoltam volna. Szomorkodtam, mindenki más is megállt egy kicsit szomorkodni velem, de közben intézkedtek, telefonáltak, dolgoztak. Az élet megy tovább nélkülem is.

Egy megyei szakértői bizottságban dolgozom gyógypedagógusként. Dolgoztam. 5-en mondtunk fel, mérhetetlen sok munkát lökve a maradó kollégák nyakába, akik ennek ellenére mégis könnyezve, öleléssel búcsúztak tőlem, azt súgva a fülembe, hogy milyen jól döntöttem. Néha azért még pityergek, de leginkább dühös vagyok, amiért belekényszerítettek ebbe a döntésbe. Nem akartam elmenni, szerettem a munkám, jó voltam benne, megbecsültek (a kollégáim és a főnököm), bíztak bennem és szerettek. Jól éreztem magam… De a félállásom mellett már nem bírtam, ott nyáron mondtam fel. Aztán jóval szeptember közepe előtt döntést hoztam, hogy mi az az összeg, amiért hajlandó vagyok maradni. Természetesen közelében sem volt az ajánlat, így végül automatikusan beadtam a nyilatkozatom. Nem volt min gondolkodni… Sajnos munkát még nem találtam. Nem túl vonzó a 2 diploma meg 1 szakvizsga, + 10 év pedagógus gyakorlat és a kiváló kommunikációs meg problémamegoldó készség egy multinál vagy akármilyen cégnél.

Tegnap úgy jöttem el, hogy nyitva hagyták nekem az ajtót. Ha rendeződik a helyzet, szeretnék visszamenni, de nem ringatom magam illúziókba… valószínűleg ez a búcsú örökre szól. Mindenesetre benézek majd néha üldögélni, beszélgetni.