Haragszom, amiért így kellett döntenem

K.Sz. írása:

Lemondtam.
30 év után.
Megkönnyebbültem, hogy végre eldöntöttem: lépek.
Néha úgy gondolom, jól tettem.
Néha úgy, hogy egy idióta vagyok.
Illetve tudom, hogy ezt kellett tennem.

Nyáron még úgy gondoltam, folytatom. Végigviszem ezt az osztályt. Leköpöm a tükörképem, de akkor is.
Mert mit csinálok utána?!

Én sztrájkoltam. Tüntettem. Engedetlenkedtem. Beléptem (illetve vissza-) a szakszervezetbe.
Semmi. Sőt. Rosszabb, mint volt. Pedig azt hittem, ez már nem lehetséges.

A 30 év elég volt arra, hogy lássam a folyamatot a mi, és a gyerekek helyzetében.
Hogy lassan, furfangosan elvettek mindent. A ruhapénzt, a könyvpénzt, a cafeteriát, a 13. havi fizetést. Hogy az ebédeltetés már nincs a munkaidőnkben. Most már a 4 óra utáni ügyelet sem. Sőt ingyen csinálhatjuk 6-ig. Az óraszám pedig emelkedett. Viszont alsóban egyetlen csoportbontást sem engedélyeztek.

Nem tudom, melyikőtök tanít digitális kultúrát 3.-ban. Egy élmény.
Ja, nem.

Látjátok, ezért mondtam le. Mert már nem tudtam jót mondani erről. A közoktatásról.

Sosem hittem az összeesküvés-elméletekben. Mégis kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy itt gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, hogy én nem tudok eredményt felmutatni. Mindenkinek az a lényeg, hogy vigyázok a gyerekekre. Ennyi.
Mert ha azt szeretnék, hogy értelme legyen annak, hogy bent vagyunk az iskolában, akkor megteremtenék hozzá a körülményeket.

Csökkentenék az osztálylétszámokat. Lennének megfelelő eszközök. Lenne elegendő számú pszichológus, gyógy- és fejlesztőpedagógus, pedasszisztens. Mindannyiuknak annyi fizetése, hogy ne hagyja el a pályát.

Nem írtam portfóliót. Semmi értelmét nem láttam.
Ez mínusz pont volt az igazgatóm szemében.

Nem éreztem, hogy benne lehetek a felső 25%-ban, aki majd vagyonokat keres.
Hiába jeleztem az osztályom tanulmányi és egyéb nehézségeit, még felvettek volna a 30 felettire újabbat, és újabbat.
Hogy majd maradjon létszám a felső tagozatra, sőt a gimire!

Szóval láthatatlannak éreztem magam.
Felülről is (kormány, tanker, vezetőség), de gyerekek részéről is.

Már nem voltam a ‘szuper felnőtt ‘, aki megmondja a tutit. Akinek minden szava szent.
Sőt.

Úgy éreztem, vagy depressziós vagyok, vagy kiégtem. Vagy mindkettő egyszerre.
Ne értsétek félre: rengeteget dolgoztam. Sokkal többet, mint mondjuk 5-10 évvel ezelőtt.

De úgy éreztem, hogy már csak magamnak, magamért. Mert én szeretem.
Nem éreztem, hogy hatok.

Olyan kevés ül meg, hogy az nekem nem elég. Nem elég ahhoz, hogy újra neki tudják állni.

Elvesztettem a motivációmat.
Ez nagyon zavart. Szégyelltem.

Több,mint 30 diákom van. Sok egyéni haladásos SNI, BTMN. Azt éreztem, hogy sem a tehetségessel nem haladok, sem a fejlesztésre szorulóval. De beszélgetni sincs idő, csak rohanunk, rohanok valami elől vagy felé. Soha nincs nyugalom. Nincs nyugalmam.

Lemondtam.
Még közben is sírtam.

Kértem, hogy ne marasztaljanak. Féltem, hogy meggondolom magam.
Mert valahol szeretem. Ezt csinálom, csináltam 30 évig.

És annyi szép pillanatom volt. Élmények. Csodás tanítványok, szülők, nagyszülők, kollégák.

Haragszom, amiért így kellett döntenem.

Ezen a területen vagyok magabiztos.

Mi lesz most? Mi lesz most?!

Ugrás a semmibe. Most, amikor a pénz egyre kevesebbet ér. Amikor a sok nehéz helyzetbe került ember (mármint a felmondott pedagógusokon kívül) keresi a főállást, mellékállást, harmad…állást.
Nem tudom.

Néha úgy érzem, maradnom kellett volna. Mert sok gyerek, szülő szeretett. Azt mondták. Volt, akinek elhittem.
Hiányozni fognak.

Remélem, hogy találok valamit, ami kitölti ezt a hiányt.

Nem lesz egyszerű.

Bocsánatot kérek.
Amiért megtettem.

Bocsánatot, amiért nem előbb.

Amiért toltam a közoktatás mozdulatlan szekerét. Hogy működtettem tovább ezt. Hogy mindent igyekeztem megcsinálni, amit kértek. +Festettem a termet, csiszoltam, lakkoztam padot, padlót. Szereztem szekrényt, tanári asztalt, IKT táblát projektorral, ruhát, mosógépet családnak. Hogy fizettem bérletet, korcsolya díjat diáknak. Hogy vettem a különleges anyagokat rajzra, technikára…

Aztán … Lemondtam.

Már az sem érdekel, hogy elolvassa-e bárki.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból.

Nekem jól esett.

Bár megint bőgök.

De mindig egy kicsit tovább bírom.