Az ellehetetlenülés fokozatos volt

B.L. írása:

Szervusztok.
Egy számotokra talán mellékszálas történetet hozok, de szerintem érdekes a háttér és az időszak miatt.

2015-16-ban mondtam “le” egy budapesti pedagógiai szakszolgálat pszichológusaként a közalkalmazotti státuszomról. Régebben Nevelési Tanácsadónak hívták ezt az intézményt, ami önkormányzati fenntartással működött a 60-as évektől a 2010-es évekig. Aztán a Pedagógiai Szakszolgálat megalakulási folyamata, az állami központosítás és az ezzel kapcsolatos bürokratikus rendszer-átváltoztatás formailag és szakmailag is ellehetetlenítette az addigi bevált, családközpontú gyakorlatot. A nevelési tanácsadós hálózatban team-munka folyt. Pszichológusok, fejlesztő pedagógusok, családgondozó és pszichiáter dolgoztak együtt, nagyrészt a 3-18 éves korosztályból fogadva a saját elhatározásból jövő vagy óvoda-iskola által küldött, illetve ritkábban a gyámügy által delegált klienseket. A kisgyerekkori pszichológiai tünetektől az iskolaérettségi vizsgálatokon át, a fejlődés-fejlesztés átfogó pedagógiai-pszichológiai felmérésén keresztül a családlélektani esetekig és a pedagógusokkal való konzultációs gyakorlatig mindenféle ügyekkel foglalkoztunk egy kerületi rendelőben.

Nem tanítottam, de 23 évig foglalkoztam gyerekekkel, szüleikkel, pedagógusaikkal. Gyerekdiagnosztikát, szülőkonzultációt, szakvéleményezést (később szakértői tevékenységet), gyerekterápiát, családterápiát végeztem szaktársaimmal együtt. Az óvodákban, iskolákban dolgozó pedagógus kollégákkal jó kapcsolatunk volt, a szakmailag eltérő élethelyzetből adódó szempontkülönbségekkel együtt. Ha egy gyerekkel “baj volt” a suliban, a pedagógiai tapasztalatok mellé tudtuk tenni a nevtanban (ez volt a közbecézett nevünk) saját vizsgálati, konzultációs szempontjainkat, tudtunk segíteni a szülőknek és magának a gyereknek is az elakadások leküzdésében. Így ment ez a 2010-es évek közepéig.

Az ellehetetlenülés fokozatos volt, amolyan “béka-a-melegített vízben”-féle helyzet. Egyre több szakértői ügyet kaptunk, nem maradt kapacitás a saját bejelentkezőkre, egyre bürokratizáltabban működtünk, egyre hivatalosabbá vált az intézmény arculata. Ennek mélyebb politikai okai is vannak, ám az állami kontroll növekedése és az eredeti szakmai misszió ellehetetlenülése sokunkat elkeserített. Elveszett az a több évtizedes etosz is, amit annak idején a magyar klinikai pszichológia nagy mesterei teremtettek meg (például Klaniczay Sára, Hoffmann Gertrúd, Vekerdy Tamás is dolgozott a nevtanis hálózatban).

Én a magánszektorba léptem át, amit azóta sem bántam meg. De a szakmai közeg, a hivatás-szolgálat élménye és a közösség azóta sem pótolható.

Érdekesnek tartom, hogy a Ti fellépésetek, missziótok, a jelen pár év küzdelme előtt már évek óta “fővő békák” miért hallgatnak. Sokféle oka lehet ennek, egészen egyéni és szubkultúrabeli is, bonyolult a helyzet. De most, a kockásingesek és a zebratüntetők között – tudjatok róla – ott vannak régi nevelési tanácsadósok, pedagógiai szakszolgálatos kollégáitok is. Bárcsak hallatszódna jobban a hangunk.

Tisztelettel üdvözöllek titeket.
B.L.