Amikor a döntést meghoztam …

Molnár Anikó írása:

Eljött ez a mérföldkő is… egy életszakaszt zárok most le!
Nem gondoltam volna, azt hittem, hogy a jelenlegi munkahelyemről fogok nyugdíjba menni!!
„32 éves lettem én, meglepetés- e….” Ja nem az éveim száma ennyi, hanem az oktatási rendszerben eltöltött időm!
2023.09.18., a fekete hétfő… gyásznap számomra, de egyben a felszabadulásomat jelképező nap is, amikor felszabadulok számos béklyó alól. A döntés hónapok, sőt évek óta érlelődött bennem, és van az a pont, amikor fel kell állni!

Óvodás korom óta erre a hivatásra készültem, 14 éves korom óta tanulom a szakma csínját-bínját, fantasztikus példaképeim, mestereim voltak, akik által azzá váltam, aki most vagyok. Energiát, szorgalmat, pénzt nem kímélve tanultam, tanulom ma is a szakma rejtelmeit, segítem a rám bízott családok/gyermekek életét…máshoz nem értek! Ma már hiszem és tudom, hogy amit teszek azt magas színvonalon teszem, szívvel-lélekkel átitatva!

Jó pedagógus vagyok… illetve voltam!

Több pedagógus/gyógypedagógus végzettséggel a tarsolyomban, ma már mély alázattal, nagy szívvel végeztem a munkám az állami szférában, nem engedve széles teret annak, hogy az esélyegyenlőtlenség nőjön, és küzdöttem, hogy az állami ellátóhelyeken is minőségi színvonalat, segítséget kaphasson meg a gyermek, a hozzáadott pedagógiai érték által.

Gyógypedagógusként dolgoztam Budapesten, pedagógiai szakszolgálatban, járási szintű szakértői vizsgálatokat végeztem a képességfejlesztések mellett, emellett mesterprogramot vittem; immáron ugyanott, több, mint húsz évig. Nem tudom többé hitelesen végezni a munkám, és enélkül számomra nincs már értelme. Belefáradtam… kiégtem, de nem a szakmába, hanem a malomba, az elvárt szakmaiatlanságba, az értelmetlen túlterhelésbe, az én-idő hiányába, a hitegetésbe, a semmibe vevésbe, a bizonytalanságban tartásba, a köz megítélésébe, a megalázottságba, a szólásszabadság megnyirbálásába… és még sorolhatnám.

Amikor a döntést meghoztam, a lelkem megnyugodott, a testem összeomlott, és testi tünetek formájában jelzett, hogy VÉGE… le kell állni.
Fel kell állni, bármennyire akartam küzdeni, és nem akartam elhagyni a süllyedő hajót… de nem látom a kiutat már ebből!!

Magam is „más”, eltérő fejlődésmenetű gyermek voltam, amolyan kakukktojás, gyógypedagógiai szempontból érintett, nem diagnosztizált, kevert típusú tanulási zavarral, valamint figyelmi nehézséggel küzdöttem, ezért vélhetőleg érzékenyebben tudom átérezni a szülők és gyerekek problémáit, és talán egy kicsit más minőségben is tudok segíteni.
Az erőm, lelkesedésem, a világmegváltó terveim eddig tartottak e rendszeren belül, eddig bírtam! Ezennel én is kiszállok… eddig, és nem tovább! Nem tűrők tovább, és nem hallgatom a hazugságokat sem többé! Elég!!

Kis fogaskerék voltam a nagy gépezetben, tettem a dolgom a rosszul működő rendszerben a legjobb tudásom szerint, mint sok kollégám velem együtt!
Megszámlálhatatlan mosoly, nevetés, kacagás, köszönet, ölelés van a birtokomban, de az elmúlt időben temérdek keserűség is!

Nem adom többé magam, a tudásom, a lelkem, a szívem egy olyan rendszernek, amelyik nem becsül, nem támogat, ami gúzsba köt, amelyik „bosszút” áll, ami nem, hogy segítené, még akadályozza a benne élők életét; ami romokba dönt terveket, amely olyan messze áll az integrációtól, mint „Makó Jeruzsálemtől”, amely által már nem látom sem az egyéni, sem a szakmai fejlődés lehetőségét.

Ami már nem a gyereket, az autonóm jövőt szolgálja. Ahol nem látom a fényt…
Ismerve a rendszer anomáliáit, nem kívánok többé számomra csekély mértékben hiteles szakértői véleményeket „gyártani”, mikor gyakorlatilag nincs az állami rendszerben már olyan szakember (vagy csak korlátozottan, tűzoltást végezve), aki a gyerekeket ezek alapján fejlessze.

Nincs szándékomban szakmailag néhol aggályos diagnosztikus kategóriákba sem besorolni a gyereket, csak azért, hogy elfedjük a katasztrofálisan működő oktatási rendszer hibáit, hiátusságait.

Nem kívánok asszisztálni az oktatásügy „megreformálásában”, nem adom fel teljesen önmagam, az életem, nem „szolgálok” többé!!

Az esélyegyenlőség égisze alatt dolgozni, de mindeközben növelni az esélyegyenetlenségeket, nagy teher…!

Nem bírok már mosolyogva tükörbe nézni, nem tudok már a sorba beállni többé (eddig is mindig kilógtam kissé), fejet lehajtva, meggörnyedt gerinccel.
Nem akarom a gyermek érdekét nem szolgáló értelmetlen adminisztrációt, a „papírgyártást”, a kiúttalanságot, a túlhajszoltságot, a hétvégi és hajnali munkát, az anyagi megbecsülés hiányát, a mentális összeomlást, a lelkiismeretfurdalást! Magamat, az egész-séget, a mentális jólétemet és a változást választom!!

Amit lehetett, megtettem: szerveztem sztrájkot, polgári engedetlenséget, „gyarapítottam a tömeget”, csatlakoztam megmozdulásokhoz, harcoltam „Jeanne d’Arc”-ént.

4 éve volt a legkeményebb küzdelmem a rendszerben, a beiskolázási törvény gyermekeket, családokat, a szakmát nem szolgáló változása kapcsán. Koordináltam az összefogást, petíciót írtam és adtam be több hivatalos szervhez, írtam cikkeket, volt média megjelenés… kaptam támogató szavakat és fenyegetést.
Megtapasztaltam, hogy mint embert és szakembert, mennyire (nem)becsülnek a honatyák… a véleményem, a gyermekeink iskolai előmenetelének jobbító szándékára tett javaslat kapcsán. Valamint azt, hogy az általam ismert egy-két befolyásos ember sem tud ténylegesen mit tenni az oktatási rendszer fejlődése érdekében.
Valahol ez a szélmalomharc vette ki utolsó erőmet, és szegte kedvemet… és azóta a helyzet még kilátástalanság … és még nincs vége.
A státusztörvény sugallata, majd a végrehajtási rendelet tette fel az I-re a pontot! Addig még naivan reménykedtem, hogy ez nem történhet meg! De immáron számomra nincs tovább!! Ennél többet nem tűrők már!!

Megélem a gyászfolyamat fázisait. Az utolsó munkahelyen (ez a 3.) a kollégák a „családom” voltak. Egy védett, óvó közeg, amely támogatott, ahol „felnőttem” hosszú éveken át, próbálgattam gyógypedagógusi és emberi szárnyaimat. Sokat köszönhetek Nekik!

Ne higgyétek, hogy könnyű volt e döntést meghozni, még úgy sem, hogy van egy „mellékállásom”, ami innentől a megélhetésemet biztosítja, és ami szakmabeli, tehát nem leszek pályaelhagyó, mert abba belehalna a lelkem, ha még ezt is el kéne engednem. Folytatom, csak más színtéren, számomra reményt keltőbb helyen, ahová szintén beszűrődik az árny, de még látom a fényt.

Magyarországon a jelen politikai és gazdasági helyzetben kevés a fény…. de azt nem akarom elveszíteni. Segíteni csak úgy tudok, ha legalább a belső fényem ragyog!
Hiszem, ha becsukunk egy ajtót, ami már nem szolgál, akkor ezáltal kinyílik egy új, és jönnek az új lehetőségek a fejlődésre, a kreativitás megélésére.
Ezután is teszem a dolgom becsülettel, elhivatottan, mint eddig… teszek a jobbításért, fejlődésért a saját életteremen. Minden elengedés búcsú, egy korszak lezárása, és minden búcsú, egy új kezdet lehetősége.

Minden fel/lemondásra kényszerülő Kollégának erőt és kitartást kívánok, úgy, mint azoknak, akik még kitartanak, és helytállnak ilyen méltatlan és megalázó körülmények között is!

Vigyázzatok magatokra, az egészségetekre, és a lelketeket ennél jobban ne adjátok oda senkinek!

Budapest, 2023 szeptember 18.

egy volt köznevelésben tevékenykedő gyógypedagógus
már „nincs hatalmad fölöttem”…