Most gyászolok

P.Zs. írása:

Budapesten voltam testnevelő immáron 7. éve, nagyon szerettem és még szeretném is, de elég volt. Fiatal vagyok a gyerekek imádtak, most siratnak.

A kicsik odavoltak a kreatív feladatokért, a mindig megújuló testnevelési játékokért. A nap végi imában a szegény tanítók, tanárok mindig csak azt hallgatták, hogy a testnevelés óra volt ma is a legjobb. Szerettem látni a gyerekeken az örömöt, hogy végre felszabadulnak és kiadhatnak minden feszültséget. Szerettem látni a gyereken, amikor megváltozik az arca mert rájön, hogy ő ezt megtanulta. (30-an ordibálnak nekem, hogy X néni nézd, láttad?!)

Szerettem meghallgatni a nagyobbakat, hogy mi nyomja épp a lelkület, mi éppen a kifogás a testnevelés ellen.

Majd rájönni együtt arra, hogy mire van szükségük, csak feküdni a tornateremben meditálni, aludni vagy éppen kitáncolni magunkból a feszültséget. Amikor egy kamasz lány küzd magával a világgal, épp utál mindenkit, és még meg is kell mozdulni, de mosolyogva megy ki a tornateremből. Akkor azt érzed, ezért éri meg.
Könnyű ez a szakma, sokan azt hiszik.

Szívesen átadom, de csak olyannak, aki ért hozzá, mert nagy felelősség, aki ért a gyerekek nyelvén és jól tudja őket szeretni. (Manapság sajnos a szülők helyett is.)

Tartson meg egymás után 6 testnevelés órát minden nap úgy, hogy végig áll, csinálja velük a gyakorlatokat, vigyázat, mert üvöltenek, neked is hangosan kell beszélned, 30 felé kell figyelned, végig differenciálsz, odafigyelsz mindenkinek testi, lelki bajára és mindeközben fegyelmezel, nevelsz, tanítasz.

Majd a szünetben még megnézed azokat, akik javítani szeretnének, utána elpakolsz, átrendezed a termet, kísérgeted az osztályokat a termükbe, felügyelsz a folyosón, beírod a jegyeket, vagy épp futsz a gyerekek után a versenyek miatt.

Aztán mikor elérkezik a várva várt lyukas óra (fizetést nem kapsz érte, de van egy pár plusz órád: 9,10), akkor elvonszolod magad a tanáriba, és látod, hogy bizony te vagy kiírva helyettesnek ma is.

Elrohantak a napok, mert nem volt idő semmire. Aztán kiléptem az iskola ajtaján, és mindig fellélegeztem, hogy mára vége. Majd jött a fojtogató érzés, hogy nekem aztán nincs vége, mert az albérletet, a csekkeket ki kell fizetni, és még enni is jó lenne valamit. Indul a második, harmadik műszak, pedig már nagyon fáradt voltam.

Utáltam azt az érzést, hogy 3 helyen kell dolgoznom, mert nem tudok megélni. Utáltam, hogy nem tudtam visszahívni a barátaimat egy sörre. Utáltam, hogy hónap végén versenyeztem a kollégámmal, kinek van nagyobb mínusz a számláján. Utáltam azt, hogy egyre jobban elfáradva, kimerülve, tele frusztráltsággal, feszültséggel kell tanítanom, és már nem tudom igazán önmagamat adni a gyerekeknek. Utálom azt érezni, hogy nem vagyok megbecsülve pedig a szívem, lelkem és minden energiám benne van.

Most gyászolok, mert nem csinálhatom azt amire elhivatott a Jó Isten. Nem csinálhatom azt, amit kitanultam az egyetemen, amiben jó vagyok. Nem adhatok többet a gyerekeknek, pedig tudom, hogy hatalmas szükségük lenne rám.