12 év rabszolgaság

K.K. írása:

Pedagógusként, teljes állásban eltöltött éveim száma 12. Amikor szárnyra kelt a státusztörvény híre, gondolkozás nélkül eldöntöttem, ha a bosszútörvény bevezetésre kerül, nem maradok (legalábbis teljes állásban) a pályán egy percet sem. Aztán telt az idő és egyre veszedelmesebben lengett a fejünk felett a törvénytervezet, közben a mellkasomban egyre erősödő nyomást éreztem, nehézlégzésem lett. Az iskolában pedig szőnyeg alá söpörték a dolgot, mintha nem is létezne… senki nem beszélt semmiről, ami szintén nagy nyomást helyezett rám lelkileg.

A kilencvenes évek végén voltam felső tagozatos, de már akkor éreztük a tanárhiányt. Szinte minden évben más volt az osztályfőnökünk, bizonyos tantárgyakból pedig évközben is több tanárváltást tapasztaltunk.

Nagy álmom volt, hogy tanítsak, valahogy ez alap volt nekem mindig is.

Elkezdtem a főiskolát. A tíz hetes tanítási gyakorlatot követve máris teljes állást kaptam márciusban (!), átvettem egy negyedikes (!) osztályt, az abszolutórium, államvizsga és nyelvvizsga előtt. Osztályfőnöki feladatok ellátása, tanítás, iskolai és falusi közösségi programok szervezése, lebonyolítása mind-mind a nyakamba zuhant, melyre kis híján ráment az államvizsgám, holott nagyon szép eredményeim voltak az egyetemen.

Államvizsga másnapján kellett megírni a bizonyítványokat, segítséget nem kaptam, hiába kértem, mindenki rohant, mint a mérgezett egér, gondolhatjátok, milyen stresszt nyomott rám.

Az első három év után totálisan kiégtem. Fejlesztő órákat kellett tartanom képzés nélkül ingyen helyettesítve, alsós napközit kellett vezetnem úgy, hogy minden délelőtt tanítottam az osztályomban, ebédeltettem, már ott tartott a dolog, hogy a buszon is kísérjem el a gyerekeket a szomszéd településre hazafelé, amit végülis megúsztam. A kollégák közötti feszültségek miatt is kerestem egy másik iskolát, és sikerült elhelyezkednem egy egyházi iskolában.

De olyan feltétellel, ha elvégzek egy magyartanári szakot, mert nem lesz magyartanár. Belementem, de a tanulmányaimat később folytattam. Betettek alsós osztályfőnöknek, mellette hatodikig feltanítottam magyarból, és év elején derült ki, hogy tanítsak nyolcadikban is, mert nem tud egy darabig munkába állni az aktuális magyartanár, persze, ingyen, tapasztalat nélkül.
Vert a víz, közben eleget kellett tenni a vallásgyakorlásnak, első áldozás, bérmálkozás. Két év után egészen jól belerázódtam, végülis öt évet tanítottam ebben az iskolában, ami rengeteget adott a pedagógusi pályán töltött éveimhez, de ettől függetlenül újra fenyegetett a kiégés veszélye, hiszen sokan inkább elmentek szülni, nagy volt a fluktuáció, és belső infóból tudom, hogy azóta se lett jobb a helyzet, pedig egy nagyon jó iskoláról beszélünk!

A férjem miatt várost váltottam és visszakerültem az állami szférába egy kisebb községbe. Vártak, mint a messiást, mert nem volt állandó magyartanáruk. Gyakori bántásnak/kihasználásnak/visszaélésnek voltam kitéve, nem vették figyelembe, hogy egyetemre járok és a helyettesítések folyamatos feszültséget generáltak. Újra kiégtem és négy hónap után fel is mondtam. Jött a Covid, az egyetemi tanulmányaimnak szenteltem az időt, melyet sikerült jól lezárnom. Büszke is voltam és újra munkába álltam, egy városi iskolában. De három év után megint itt vagyok, a jelenben, kiégve megint bizonyos csalódottságok/kihasználások/visszaélések miatt, amire rátett egy lapáttal a státusztörvény is. Be is adtam augusztus 1-gyel a lemondásom.

Most építem a vállalkozásom, mert magántanítványok mindig is megkerestek. Tavaly februárban nagyon méltányos áron sikerült kivennünk a férjemmel egy pici irodát, ahol fogadom a gyerekeket, képeztem magam, képzem is magam, jelenleg vállalkozó magántanárokból álló csoporthoz tartozom, akik rengeteg segítséget adnak nekem szakmailag és lelkileg is, ugyanis teljesen váltani szeretnék. Az utóbbi egy hónapban többet tanultam, mint az utóbbi 3 évben! Kinyílt számomra a világ, kedves, motivált emberek vesznek körül és már ősszel is megyek tovább, képzem magam. Felállítottam egy egyéves céltervet.

Mert legalább úgy csinálhatom, ahogyan szeretném és megbecsülést kapok érte. Tisztelnek. Szülők mondják, hogy szeretik hozzam járatni a gyereküket. Nekem ennél nem kell több. Ez boldoggá tesz.

A közszférában hogyan beszéljünk, ha néma a hangunk? Hogyan segítsünk, ha meg van kötve a kezünk? Hogyan tanítsunk, ha le van törve a szárnyunk?