20 tanéven keresztül tanítottam

K.Gy. írása:

1994-es diplomaszerzésemtől kezdve, 20 tanéven keresztül tanítottam. Néhány évig tanítóként, a sorkatonaság (és egy másoddiploma megszerzése) után nyelvtanárként, majd egy két tanítási nyelvű iskolában angol nyelvű tárgyakat tanító tanárként.

A pedagógus munkára, létre hivatásként tekintettem, és az utolsó pályán töltött percig élveztem, ahogyan a diákjaim, kollégáim és a szülők szeretetét is.

Mivel párom is pedagógus (még mindig), a megélhetésünket másodállás(ok)kal, magándiákokkal, nyelvvizsgáztatással biztosítottuk, így tudtunk, ha nem is magas, de egy értelmiségi életmódot megközelítő életszínvonalat teremteni családunknak. Nem volt minden évben külföldi nyaralás, és síelni is csak az iskolai sítáborban gyerekeket oktatva tudtunk elmenni, de 11 év után legalább egy saját lakás törlesztőrészletét be tudtuk vállalni, és családi segítséggel ugyan, de autót is fent tudtunk tartani.

Idővel intézményvezetői megbízást (is) kaptam, így a közoktatás elég széles spektrumát megismerhettem belülről. Bár folyamatosan kaptam ajánlatokat a versenyszférából, egészen a 2011-es köznevelési törvény megjelenéséig (és egy szinten még azután is) bíztam abban, hogy ennek a nemzetnek fontos a felzárkózás, a következő generációk minősége, és fel fogják virágoztatni a közoktatást.

Ekkor már vezetőként dolgoztam, és felháborított, hogy bizonyos szakot tanító kollégáim, vagy az alsó tagozatos tanítók sokszor 50 óránál is többet dolgoztak hetente, illetve az is, hogy sokszor saját anyagi forrásaikat kellett iskolai dolgokra áldozniuk (ez utóbbit szigorúan megtiltottam nekik).

Az utolsó lökést a vetítési alap 2014-es bevezetése adta (amikor gyakorlatilag a mindenkori helyett a 2014-es minimálbérhez kötötték a pedagógus béreket). Mivel 2013-ban már nem vállaltam osztályfőnökséget (ebben az évben ballagott el utolsó osztályom, melyet 7. osztályos koruktól érettségiig kísértem), könnyebb volt a döntés, és megpályáztam életem első, nem pedagógus állását.

Egy rövid idegenforgalmi kitérőt követően egy amerikai multihoz szegődtem el project managernek, IT területen. Gyorsan elmélyítettem tudásomat, igyekeztem rövid idő alatt minél több tapasztalatot szerezni. Eredeti szakmámnak köszönhetően a cég trainerként és oktatóként is lehetőséget adott. Bár nagyon komoly, felelősségteljes munkáim voltak, mégis úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a korábbi anyagi elismertségemmel össze sem lehet hasonlítani a kompenzációs oldalt, mégis sokkal kevésbé merülök ki, “kevesebbet dolgozom”, mint pedagógus koromban.

Emellett minden évben kisebb-nagyobb fizetésemelés, komoly cafeteria, külföldi utazások, és egy idő után már céges autó is jött. Felismerve a bennem lévő potenciált egy idő után vezető pozíciót kaptam, és ma már a pedagógus bértábla alapján nekem rendelt bér többszörösét hozom haza, amit minden évben korrigálnak, emelnek. Emellett kötetlen munkaidőben dolgozom, bármilyen ügyet el tudok időben és megfelelő módon intézni, a szabadságom valóban szabadság (van is pénzem elmenni nyaralni), jogom van tévedni és hibázni.

Ugyanúgy emberekkel foglalkozom, mint pedagógusként, mégis folyamatosan megbecsültnek érzem magamat, az elismerés nem csak vállveregetés (félreértés ne essék: a diákok szeretete a világ egyik legjobb dolga, viszont a saját gyerekeim tanulmányát abból nem tudom finanszírozni). Nem utolsó sorban: nem töltöm bántalmazó közegben mindennapjaimat.