Még mindig a rendszerben vagyok, küzdök

A.H. írása:

Bár az én történetem kissé más, mégis ide tartozik, és tudom, hogy sok hasonló sorstársam van.

Már az első pillanattól kezdve, hogy beléptem diákként az oktatási rendszerbe, tudtam, hogy ez az én hivatásom. Gyermekként még a plüssmacikat tanítottam nagy szakértelemmel.

Egész életemet, -ami persze még nem túl hosszú – végigkísérték olyan fantasztikus nagybetűs TANÁROK, akikre a mai napig szeretettel, tisztelettel emlékszem vissza. A nehéz időszakokban is mellettem álltak, ők! akiknek ez volt A hivatásuk! Már akkor láttam, hogy felemészti őket a rendszer, de kitartottak! Miattunk! Ezzel bizonyították, hogy ez az, amit nekem is csinálnom kell, ilyen akartam lenni! Elhivatott, bátor, kitartó, motivált.

Segíteni akartam, átadni, amit ők adtak nekem.

Az élet úgy hozta, hogy tanítás helyett jó ideig minden más munkát elvállaltam, hogy legyen elegendő pénzem. Mellette segítettem rokonoknak, ismerősöknek, ha gyermek lemaradt a tananyaggal, vagy nem értette. Amint lehetőségem volt, azonnal elvégeztem a pedagógiai asszisztens tanfolyamot, és elhelyezkedtem egy óvodában. (Mellette két munkahelyem van, mert, igen, a pénz az nem boldogít, de szükség van rá.)

Annyian vannak, akik nem látják, ez milyen nehéz. Lelkileg, fizikailag. Látom a kollégákat, hogy a mindennapi küzdelmek lassan felőrlik őket. Látom a gyerekeken, az értetlenséget, a kétségbeesést, hogy folyton új ember tanítja, neveli őket. Nem értik ezeket a változásokat.

Én még itt vagyok.

De meddig? Meddig tudom ezt elnézni? Ebben az évben jöttem rá, hogy a társadalmunkat, a gyerekeinket, magunkat nem tudom olyan eszközökkel tanítani, nevelni, szeretni, ahogyan azt elképzeltem valamikor. Más irányba terelődtem, mert az, hogy kevesebb idő alatt érjek el kevesebb tudással valamit, amit az én NAGY TANÁRAIM anno, csalás. Mert az kell, amit ők elsajátítottak! Mert azzal lehet csak színvonalas az oktatás és a nevelés.

Könnyezem, miközben az elvesztett álmom maradványait írom meg nektek. Mert reményt vesztettem ilyen fiatalon. És tudom, hogy az “utánpótlás” mi lennénk. De így … mégis hogyan?

Tehát még mindig a rendszerben vagyok, küzdök. Szeretem őket és nevelgetem, de az álmom, hogy tanítsak ebben a rendszerben, teljesen szertefoszlott, és most azt siratom.