Hiányoznak a gyerekek

Cs. B. írása:

Egy kvázi értelmiségi családba születtem 4 fiúgyerek közül másodikként. Édesanyám nyugdíjig tanítóként dolgozott az állami oktatásban, édesapám félbehagyta mérnöki tanulmányait, de nem sok nála sokoldalúbb, műveltebb embert ismerek. Későn döntöttem el, hogy mit szeretnék, több év egyéb munkatapasztalattal (péktől-könyvtárosig széles a spektrum) 30 évesen szereztem tanítói diplomát. Még a diplomaszerzés évében kalandvágytól vezérelve elhagytam az országot nyugat felé.

Négy év után költöztem haza és két éven belül mindent megléptem, amit addig halogattam: feleség, gyerekek, tanítói állás. Egy háromezres lélekszámú falusi iskolában kezdtem el tanítani, ami akkor még a szentesi tankerülethez tartozott, most már a hódmezővásárhelyihez. Segítőkész, elhivatott munkatársak segítettek beletanulni a tanításban. Egyedül az igazgatónő volt egy elvetemült, embergyűlölő sznob. Miatta majdnem két év után otthagytam a tanítást, de ez végül csak a Bicskéig meghosszabbított P. S.-nak sikerült. Az igazgatónő végül elvetette a sulykot a tankerületnél és azonnali hatállyal menesztették.

Ezután következett egy sokkal szabadabb időszak. Az új igazgató mindig elmondta, hogy úgy csináljuk, ahogy a gyerekeknek és nekünk is a legjobb. Persze ő sem volt mindenható, prezentálnia kellett eggyel fentebb. Jöttek a semmitérő továbbképzések, a portfólió, az érthetetlen és felesleges adminisztrációk sora. Végül az új igazgató is engedett a présnek, és habár még mindig maradt egy relatíve szabadabb légkör, szépen lassan elkezdett minden egyre inkább a felső elvárásoknak való megfelelésről szólni. A tantestület egyre fásultabb lett, a kollégák reményvesztettek. Ha valamire szükség lett volna, az volt a válasz, hogy nincs rá pénz. Az elsőseimnek én vettem a folyékony szappant, hogy ne a tankerület által biztosított fertőtlenítő géllel kelljen mosniuk a kezüket, de volt, hogy a takarítónő vett hipót és mosogatószert.

Magáról az intézményről ennél rosszabbat nem szeretnék, de nem is tudok mondani. Minden más problémám az alapkoncepcióval volt. A múlt század megszokott mechanizmusainak felülírhatatlansága, a hitványnál is hitványabb új NAT, a tananyag elavultsága, hogy csak az a jó tudás, amit a gyerek fejébe beletáplálsz, és számon is tudsz rajta kérni. A PISA felmérésekből ma már láthatja (ha akarja) ennek mindenki a működésképtelenségét. Az iskolánkban szinte elenyésző volt a cigány származású tanulók aránya, mégsem tudtak a gyerekek nyolcadik végére probléma nélkül olvasott szöveget értelmezni, alapműveleteteket probléma nélkül elvégezni, hogy a nyelvtanulásról már szót se ejtsünk. Ennyit a rasszista-populista miniszter agymenéseiről.

Mikor 2022 végén eldőlt, hogy a kormányzat erőből akarja megoldani a szerintük nem létező problémát, beadtam a felmondásom. Azóta egy játékgyártó cég oktatás programjának koordinátora vagyok, és internetes újságoknak dolgozok be. Nem keresek sokkal többet, mint tanítóként, de ha felkelek a géptől, biztos lehetek benne, hogy a munka megvár másnapig, nem kell még este 11-ig azon csikorgatnom a fogam, hogy mikor fejezem be az ADHD-s tanulóm vizsgálatkérőjét, vagy az óralátogatás önreflexióját. Hiányoznak a gyerekek, ezért a szülővárosom könyvtárában tartottam gyerekeknek robotika foglalkozást tavaly, amit, ha összejön rá a pénz (a készletre, én ingyen csinálom) idén tovább folytatok.