Most külföldön tanítok művészeti iskolában

T.H. írása:

Művésztanár vagyok. Most 45 éves.

Nekem, amikor aktív tanár voltam, még egyáltalán nem volt rossz dolgom. 2010 előtt tanítottam egy vidéki Művészeti Iskolában. Szuper kollégák, befogadó közeg, tehetséges diákok. Az iskolavezetőséggel is nagyszerűen megértettem magam. Bizalmat kaptam, szabadságot és jövőképet. Csak jót mondhatok az iskolámról!

Nagyon fáj a szívem utána. Sajnos a budapesti lakást, férjem munkahelyét az ottani életünket nehéz lett volna feladni és vidékre költözni a suli közelébe, így utazótanár voltam. Majd gyermekeket vállaltunk. Felmerült a kérdés, hogy hogyan lehet ezt az életmódot majd két cseperedő kisgyermekkel folytatni. De mialatt gyes-en otthon voltam, a férjem munkahelye megszűnt, így az én munkahelyem maradt a stabil pont. A férjem villanyszerelő papírt szerzett az érettségije és be nem fejezett főiskolái mellé/helyett, mely nagyon életrevaló ötletnek bizonyult, hisz egyre nagyobb igény volt/van szakemberekre. Ezzel vidéken is el tudott volna jól helyezkedni.

De mivel időközben fokozatosan elvették az utazó tanároktól a támogatást a vonatjegyre (előbb csak a pótjegy árát, majd egyre nagyobb százalékot a vonatjegyből is), valamint megemelkedett az óraszám (ezzel együtt elillant a heti “alkotónap” mint olyan, ami a művésztanároknak régen biztosította, hogy művészekként is aktívak maradhassanak, ezáltal az oktatás színvonalát is garantálva), illetve hogy ezzel párhuzamosan semmi olyan nem történt, ami a pályán tartott volna, pl. fizetésemelés, csökkent a motiváció a visszatérésre.

De úgy általában azt kellett megtapasztaltuk, hogy a gyerekek megszületésével, egy lakáshitellel a nyakunkon — a támogató nagyszülők segítsége ellenére — olyan szegénységi spirálba kerültünk, hogy a férjem külföldi lehetőségekben kezdett gondolkodni. Aztán talált is jó helyet, miközben én itthon egy hétvégi iskolában még gyorsan grafikusnak képződtem, majd költöztünk utána.

Most külföldön tanítok művészeti iskolában. Szűkösen, de megélünk a magas albérleti költség ellenére s a munka mellett van lehetőségem, időm, energiám a gyerekeimre és a művészetemre. Lassan fejlődünk is. Hamarosan, remélem, egy itteni hitellel ki tudunk végre szabadulni az albérleti csapdából.

Én tehát nem most vagyok “pályaelhagyó”/máshol folytató, hanem egy korábbi hullámban. De úgy gondolom az én példám azt a folyamatos leépülést igazolja aminek a mostani helyzet már a borzasztó végjátéka. Ezért szerettem volna megosztani a történetemet és ezzel is beállni az ügy mellé. Tisztelettel: T.H.