Nyugodtabb vagyok, miután felmondtam

G. J. írása:

Decemberben adtam be a lemondásomat a közalkalmazotti jogviszonyomról, és február 17-én volt az utolsó tanítási nap, amikor még középiskolai tanárként dolgoztam, búcsúztam.

Búcsúztam attól az iskolától, ahol nagyon jól éreztem magam a diákok és a kollégák miatt, és attól a hivatástól, amit azt gondolok, hogy a mai napig, nyugdíjamig a magaménak éreznék, ha lenne rá esély, hogy a rendszerszintű problémát felismernék a döntéshozók, és tennének azért, hogy valódi szakmaiság jelenjen meg a közoktatásban.

Az első figyelmeztető sztrájk után részt vettem kollégáimmal együtt az összes sztrájkban, majd a polgári engedetlenség eszközével is éltem, de nem látok esélyt arra, hogy valódi párbeszéd induljon el a döntéshozók és az oktatás szereplői között.

Még mindig, azt gondolom, gyászolom azt a pályát, azt az életutat, amit magaménak gondoltam pályakezdő korom óta, és közben 42 évesen próbálom megtalálni, hogy mit szeretnék csinálni, mi lesz az új munkám, ha lehet, hivatásom.

Kipróbálhattam magam adminisztrációs munkakörben egy egyetem tanulmányi osztályán, de tovább keresem azt, hogy hol is lesz az új helyem. Azt gondolom, munkát bármikor találok – mondhatjuk azt is, Budapesten ez nem is olyan nehéz -, hivatást… ez még kérdéses…

Miután felmondtam, most az új utamat keresem, és próbálom ezt minél pozitívabban szemlélni, hogy ez is egy lehetőség, ebből is tanulok, emiatt is fejlődök, bár azért néha nagyon nehéz nem visszafelé tekinteni, hogy mit hagytam ott. Ám azt is tudom, hogy számomra ez volt az egyetlen helyes döntés – és nyugodtabb vagyok, miután felmondtam.