Szerettem a munkám, a hivatásom…

N.T. írása:

Informatika, (pardon…) Digitális kultúra szakos pedagógusként dolgoztam 14 évet.

2 évvel ezelőtt már pályázhattam volna az új, jelenlegi munkahelyemre, de az akkori osztályom iránt érzett szeretet visszatartó erőként hatott rám, és rájuk való tekintettel maradtam a mókuskerékben.

Áprilisban jött újra a lehetőség szembe velem. Informatikus állás. Pályáztam. Mondhatni, jöttem, láttam, győztem. Felvettek!!! Május 1-től a vérnyomásom mintaértékű, nem kell küzdenem az általános, egységes kormányzati f@szságok ellen, nem érdekel Lakatos Leonszió degenerált családfájának a hatványozott idiotizmusa. (Tekintve, hogy Szabolcsi vagyok, ami egyenlő „Mordorral”.)

Csak vagyok magamnak, én és a munkám. 12 órát dolgozom, műszakban. Elégedett vagyok a teljesítményemmel, a fizetésemmel meg különösen. Plusz eddig nekem ismeretlen fogalmak kerültek képbe. Szép kártya, nyugdíjbiztosítás, egészségbiztosítás, stb.

Nagyon fáj amikor belegondolok, hogy eddig egy iskola egyik mozgatórugója voltam. Ami árammal működött, az az enyém volt, kezeltem szívvel-lélekkel. A mai napig, ha találkozom a boltban, utcán gyerekkel: „Csókolom Tanárbácsi…” – Megszakad a szívem… Szerettem a munkám, a hivatásom… ez volt az életem. De van két gyermekem akik nem élnek meg pusztán az apjuk népszerűségéből. Az oktatásban kurva nagy baj van, emberek!!! EGYSZER MAJD RÁJÖTTÖK, DE MÁR KÉSŐ LESZ!