Egy 10 éves leépülés

L.R.E. írása:

10 évet dolgoztam általános iskolában. Igaz, ebből 3 évet otthon voltam GYES-en, de a remény, hogy jobb lesz a helyzet, az évek alatt szertefoszlott. Szépen, lassan rakódtak egymásra a rétegek, s bár sokszor azt gondoltam, ennél rosszabb nem lehet, azért sikerült minden egyes alkalommal elérni, hogy mélyebbre süllyedjen a színvonal és én is a kilátástalanságban.

Hosszasan írhatnék a személyes indokaimról, de ez a harc végül nem ezen dőlt el. S bár az igazgató igazi végrehajtója volt a hatalomnak, önálló gondolatoktól mentesen bólogatva minden kormányintézkedésre, a hab a tortán mégis csak a státusztörvény belengetése volt.

A hosszú évek alatt először elvették a lehetőséget, hogy egy gondosan szerkesztett, jó tankönyvet választhassak, és abból tanítsak. Sebaj, tanítottam a régi tankönyv alapján, rengeteg fénymásolással és kiegészítéssel és vázlattal készültem az óráimra. Aztán jött a 2020-as NAT, ami körülbelül arra volt jó, hogy felidegesítsem rajta magam. Az újabb tankönyvek se biztattak semmi jóra, megint csalódtam, és a közoktatásba vetett hitem igencsak megingott. Folyamatosan túlóráztam, amit természetesen olyan okosan adtak ki, hogy még véletlenül se kelljen kifizetni. Két tanéven keresztül voltak plusz tanóráim, és mivel angol-magyar szakos vagyok, nem kevés extra felkészüléssel és javítással jártak ezek a „csak munkaórák”.

Bosszantott, hogy még az ismerőseim is azzal jöttek, hogy csak 28-30 órát dolgozom egy héten. Naná, mert amúgy csak annyi a dolgom, hogy besétálok egy osztályba, kicsapom a könyvet és 45 percen át koptatom a számat. A dolgozatokat egy erre kiképzett speciális személyzet állítja össze és javítja ki, írja meg a vázlatokat, találja ki a projektfeladatokat, a játékosításhoz – mivel ezzel a módszerrel dolgoztam – elkészítik a havi terveket, majd ellenőrzik a feladatokat. A szülőkkel való kapcsolattartáshoz pedig egy jól képzett PR szakembert kaptam kölcsönbe, plusz egy rendezvényszervezőt és titkárnőt, mivel az osztályfőnökséget is el kell látnia valakinek.

Ja, nem. Még arra sem volt szakember, hogy egy olyan csoportban vagy osztályban, ahol SNI-s és autista gyermekek tanulnak, egy gyógypedagógus segítse az órámat. Ezt is nekem kellett megoldanom. Nem egyszerű feladat, mivel erre a főiskolai képzés nem készített fel soha. Tanultam volna erről, de az Oktatási Hivatal által ingyenesen elérhető továbbképzések fabatkát sem érnek. Így hát saját zsebből finanszíroztam meg minden olyan tanfolyamot, amely segített fejlődni a szakmai munkámban.

De térjünk vissza a státusztörvényhez és az azt megelőző sztrájkokhoz. Igyekeztem mindenben részt venni, voltam tüntetni, beszélgettem szülőkkel és kollégákkal. Bizony, ez volt az egyik legrosszabb része. A szülők ugyanis teljesen tisztán látják az oktatás romlását, de nincsen választásuk, nem engedhetnek meg maguknak egy magániskolát, valamint attól félnek, ha jelzik nemtetszésüket, elmondják a véleményüket, akkor az a gyermeküket érinti hátrányosan. Tehát félnek. A kollégáim tulajdonképpen ugyanezt teszik. Félnek. Mi lesz, ha ki mernek állni? Elküldik őket vagy ki lesznek téve a folyamatos ellenőrzésnek, hibát keresnek majd mindenhol és teljesen rájuk telepedik az iskola vezetése? Mert sajnos ez a valóság. Ez jár annak, aki kinyitja a száját, aki el meri mondani a véleményét, aki képes kritikusan gondolkodni. Ennek a rendszernek csak olyan tanárokra (emberekre) van szüksége, akik nem kérdeznek, nem gondolkodnak, csak végrehajtják az utasításokat. Ilyen generációk vannak épülőben.

Mivel én nem féltem és kiálltam, kaptam is rendesen. Folyamatosan piszkáltak, indokolatlanul bírálták a szakmai munkámat, az ötleteimet rendszerint elvetették, meg sem hallották, amit mondtam. Végül már azt sem közölték velem, hogy többet nem kapok osztályt, egy kollégámtól tudtam meg. Felmondtam volna már korábban is, de az osztályom ebben a tanévben végzett és ballagott el, így kivártam. Aztán jött a státusztörvény.

Nagyon szeretem a gyerekeket, szeretem a tanítást, szeretek előadni, beszélgetni, új ötleteket bevetni, új módszereket felfedezni. A gyerekek és én is sírtam, amikor elmondtam nekik, hogy jövőre már nem én leszek velük. A szülőktől üzeneteket kaptam, hogy maradjak, mert szeretnek a diákok, mert jól csinálom a dolgom. A kollégák között is volt olyan, aki kérlelt, aki pityergett és sajnálta, hogy elmegyek. (De volt olyan is, akinek még ahhoz sem volt bátorsága, hogy ezt megtegye, mert attól félt, ha velem szimpatizál, azzal rossz pontot szerez magának. Mert igen, még azt is megmondja a főnök, hogy kivel szabad barátkozni…)

Nincsen jó megoldás. Ha elmegyek, cserben hagyom a gyerekeket. Ha maradok, kiszolgálom a rendszert. Én most megyek. Egyenes gerinccel, de mérhetetlenül szomorúan. Talán elmúlik a random sírdogálás is, amikor meglátom az iskolát.