Minden sulis holmit megtartottam

S.Zs. írása:

Mondhatni pályakezdő pályaelhagyó tanító vagyok. A két gyakornoki évemet tanítottam végig, osztályfőnökként egy Fejér megyei falusi általános iskolában. A portfólió teljesítése után mondtam fel az előző tanév végén.

Már az egyetem alatt éreztem, hogy a leendő szakmámat nem övezi társadalmi megbecsülés, sokszor kaptam meg, hogy ezt bárki el tudná végezni, választhattam volna valami komolyabb szakot.

A diploma megszerzése után, 2020-ban egyből állást kaptam a szülőfalumban, ahol a tanítási gyakorlatomat is töltöttem. Mivel évfolyamonként egy osztály van, a tanári kar viszonylag alacsony létszámú. Egy alsós osztályban az osztályfőnök tanít szinte mindent. Bedobtak a mélyvízbe. Megkaptam a 3. osztályt, heti 25-26 óra az előírt 20 helyett, osztályfőnöki teendők sokasága. Lelkes, tettre kész és kreatív voltam. A túlórák és az osztályfőnöki pótlék miatt egészen jól kerestem a volt szaktársaimhoz képest. Nyilván megélhetés szempontjából nem számított komoly összegnek az a nettó 170 ezer Ft, de mivel még a családi fészekben laktam, elég volt.

Az első évet még ugyanolyan lelkesen, sikerekkel zártam. A kollégák, a vezetőség és a szülők is elégedettek voltak. Én lettem a “mindenes”, aki táboroztat, bárkit bármikor bármiben helyettesít, aki versenyt szervez, oklevelet gyárt, fotózik, díszít, és ő a “Tappancsos néni”. A gyerekek szerettek, tiszteltek, a bizalmukba fogadtak a elsőstől a legidősebb tanulókig. És én imádtam, hogy így néznek rám. Imádtam az a tanárnő lenni, akihez minden gyerek oda mer menni segítségért, akinek örülnek, ha helyettesíteni megy. Mindig ilyen pedagógus akartam lenni.

A második év is gördülékenyen indult, de a kezdődő pedagógussztrájk egyre többször kúszott be a mindennapi témák közé. Én határozottan, szókimondóan álltam ki az ügy mellett, sőt, még a tanulókkal is megvitattam a problémákat, ha kérdeztek róla. Néhány kolléga ezt nem nézte jó szemmel. Ők inkább azok a típusok, akik szerint jobb a homokba dugni a fejünket, mert ha szólni merünk, csak rosszabb lesz.

Mivel közben aktuálissá vált, hogy a magánéletemben is előre lépjek, a párommal való összeköltözés mellett döntöttem. Természetesen a tanítói fizetés ide már kevés volt. A helyettesítés miatti túlórák csak gyűltek, persze kifizetetlenül. Ennél már csak az volt mulatságosabb, hogy amint teljesítem a portfóliót, a fizetésem még kevesebb lett volna, mivel a korábban túlóraként kifizetett óráim azután az alap óraszámba tartoztak volna.

Az egyre feszültebb hangulat a sztrájk elbagatellizálasa miatt megölte a kezdeti lelkesedést, eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése. Egyszerre dühítő és szívbemarkoló látni azt, hogy aki veled együtt húzza az igát, tapasztalja ugyanazokat a gondokat nap mint nap, tudomást sem hajlandó venni arról, hogy változás kell. Szégyelltem magam a többiek helyett. Mindenki helyett, akinek ez így jó.
Már félévkor jeleztem, hogy év végén felmondok. Akkor még nem vették komolyan. Mivel negyedikes osztályom volt, mindenképp búcsúzással zárult volna a tanév. Ha új osztályt kezek, ott ragadok, szóval úgy gondoltam: most vagy soha. Év végén az igazgató értetlenül ült velem szemben, amikor ismét elmondtam mi a szándékom. Azt mondta, az ő idejében is szar volt a fizetés, ezt át kell vészelni… Próbáltam megértetni vele, hogy ez részemről inkább tiltakozás. Nem vagyok hajlandó ilyen oktatási rendszerben dolgozni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. Ameddig nem állunk fel, nem érünk el semmit. A helyemre egy 70 éves, nyugdíj mellett tanító nénit találtak.

Jelenleg irodai munkát végzek, természetesen magasabb fizetésért. Nem érzem magam leteherhelve, jobb anyagi helyzetben vagyok. A gyerekek és az iskolai élet hiányzik, de az aktuális történések mindig megerősítenek benne, hogy jól döntöttem. Minden sulis holmit megtartottam, reménykedem, hogy még egyszer valaha hasznukat vehetem.