Nincs füle már az embereknek a valódi hallásra?

Glóner Csaba írása:

1994
Megszereztem a német nyelvtanári diplomát a Miskolci Egyetemen.
Először, az egyetem után, örültem a tanári munkának, a fizetésnek, és, hogy Trabantom is lehet. Bár alig bírtam fenntartani a kocsit, el is adtam aztán, és meg is jegyeztem a kollégáimnak, hogy napról-napra élünk a feleségemmel a tanári fizetésből, és ez így nem jó. Jót nevettek rajtam, hogy milyen naiv vagyok, hát ők eddig is így éltek.
Így aztán tartottam magánórákat. Meg vállaltam egyéb munkákat. Meg mentünk a szüleinkhez vasárnapi ebédelni.

1995-től
Teltek az évek, és semmi nem változott, sőt romlott a helyzet. Közben én azért elkezdtem mindenfélét csinálni. Mert pénzt kellett végre keresni. Otthagytam a tanítást. Pedig jó lett volna tanítani. De hát nem ment, szerintem nem is csináltam túl jól, illetve nemigen hagyták úgy, ahogy szerettem volna, és a pénz meg nagyon kevés volt. Családapa lettem.
De már ez az egész demokrácia is gyanús lett. Van egyáltalán? És ha van, ér ez valamit? Ettől boldogabb az élet? Lehet szavazni bárkire, lehet változtatni bármin, elvileg, meg szabadság van, lehet menni akárhová, szuper, de miből menjek? Vagy menjek gyalog? Hagyjam a dagadt ruhát másra, és menjek egy hátizsákkal az Adriára? Vagy csak örüljek tovább annak, hogy nem visznek el, azért, mert nem értek egyet például ezzel, hogy egy évtizeddel a rendszerváltás után még mindig ilyen élet van Magyarországon? De hogy lehetne valami értelmeset csinálni végre? Valamit kezdeni az életemmel?
A lehetőségek mintha inkább külföldön lettek volna még mindig, ugyanúgy, mint a rendszerváltás előtt. Hát arrafelé kacsintgattam. Így végre elkezdtem pénzt is keresni. Magyarországon ez nekem nem ment. Úgy látszott, ez csak azoknak megy, akik ezekkel vannak, akik hatalmon vannak. De ezekkel nekem mi dolgom? Hát, fura volt, de aztán kezdtem hozzászokni. És külföldön végre tudtam értelmes dolgokat is csinálni. Kitalálni valamit, megtervezni, megvalósítani. És közben ehhez nem kellett senkit megvesztegetni, lefizetni, nem kellett ismerős elvtárs sem. Csak tudás, amit mások értékeltek. Hogy ezt Magyarországon is lehetett? Én nem vettem észre. Valamennyit lehetett, igen. De a valóban jó dolgokhoz hülye voltam, nem voltam elég jó korrupciós diplomata. Igen, ehhez naiv vagyok, nem tudok jobban beletanulni sehogyan sem. Így aztán tényleg csak a külföldi munka maradt. Németországból jött a pénz, és érdekes projektek kezdődtek, egyre érdekesebbek. Érdemes volt felkelni reggel a munka miatt is. Addig is érdemes volt, a család miatt, de most teljesebbé vált a dolog. Tanár-továbbképzés, mindenfelé Európában, meg másutt. Nagyon értelmes, szabad gondolkodású, külföldi kollégák, barátok.

2000-től
Magyarországi tanároknak is tartottunk azért tanár-továbbképzést, volt innen is pár száz résztvevő az évek során, ez melengette a szívemet. A résztvevő tanárok egy szebb jövőt jósoltak.
Közben belépett Magyarország is az Európai Unióba. Hűha. Még több szabadság! Hű, mennyi szabadság! De mire? Arra, hogy külföldre menjek teljesen? Ja, nem, még korlátozták az elején a munkavállalást. De aztán fokozatosan minden kinyílt. És elkezdtek most már tényleg nagy tömegben elszivárogni az emberek. Volt még egy nyelviskolám is Magyarországon egy ideig, bizony, jártak is bele, tanultak az emberek németül, meg angolul. De miért is? Hogy jól boldoguljanak majd, amikor elhúznak az országból, jó messze. Nem csak azért, mert máshol kolbászból van a kerítés. Hanem azért, mert normálisan szerettek volna végre élni. Aki maradt, egyre hülyült szerintem. (Tisztelet a kivételnek!) Én is maradtam, külföldre dolgoztam, de otthonról. Utaztam sokat, de mindig visszajöttem. Mert hát én magyar vagyok, hová mennék? Jó volt ez így. És közben figyeltem a régi, és még régebbi kádereket a politikában. És egyre kevésbé értettem, mi van. Vagyis én is hülyültem. Nem voltam kivétel… A nyelviskolának vége lett, már tényleg csak külföldre dolgoztam kizárólag.
De hát ez a hülyülés, és, hogy csak külföldön lehet aggyal és szívvel és pénztárcával boldogan élni, nem tarthat örökké! Ki húzott ilyen áthatolhatatlan határokat a hazám köré? Ki nem engedi be az értelem fényét?
Közben továbbra is nagyon érdekes dolgokat csináltam külföldön. Magyarországon is akartam ilyet. Kitalálom, megtervezem, megcsinálom. Olyan egyszerű, miért nem megy nálunk is? Nem értem. Európai Unió, ugyanolyan szabályok, harmonizált törvények, mi más akkor, miért nem megy? Németországban, meg sokhelyütt miért megy, itt miért nem?

2010-től
Valami nem stimmelt Magyarországon. Nagyon nem stimmelt. A régi elnyomó rendszer maradványain valami furcsa kezdett kiépülni. Én erre szavaztam? Ezt meg hogyan? Dől a pénz az Unióból, rengeteg pénz, a sokat dolgozó emberek adópénze más országokból, de hülyeségekre költi az ország.
Sőt, nem is tetszik a Fidesznek már az Európai Unió, pedig egy sor dolog abból épül?
De közben a háttérben egyben jól be is nyal a nyugat-európai tőkének, támogatva a magyar emberek olcsó munkaerővé silányítását a nyugati tőke (autó)gyáraiban?
Mi a frász történik, mi ez???
Nem, hogy megnyílnának az utak a gondolkodó kisemberek számára, nem, még rosszabb helyzet kezdett létrejönni. Szinte minden alulról jövő kreatív gondolat el lett fojtva. Új elnyomás alakult ki. Mezőgazdaság, ipar, oktatás, média, szépen sorban ledőltek a szabadság bástyái. Aki nem bírta azok közül, akik még kitartottak, most már tényleg ment külföldre. Vagy úgy kezdett szinte viselkedni, mint a rendszerváltás előtt időkben. Belefásulás, tehetetlenség… Sorok között olvasás, félelem a hatalomtól… Úristen, mi ez?

Közben külföldön láttam, hogy az, ami ott van, sem tökéletes, korántsem, de összehasonlíthatatlanul, asztronómiai méretekben mérve jobb, mint Magyarországon. És azt is láttam, hogy ezt már nem lehet arra a ronda negyven évre fogni. Illetve lehet, persze, hogy lehet, mindent lehet mondani. Hogy meghülyítette az embereket az elnyomó rendszer. A Rákosi-rendszer, a Kádár-rendszer, a szovjetek által kontrollált rendszer. És, hogy csak az új generációk képesek ezen változtatni. De hát itt vagyok én, aki felnőtt életét 89 körül kezdte. Ez is már egy új generáció. És a kortársaim. És megszületett és felnőtt a rendszerváltás óta már egy vadiúj generáció is. Meg az idősebbek közül is vannak, akik belelátnak abba, hogy itt valami újabb megfojtás zajlik. Hogy ez ugyanolyan, mint az “átkos” rendszer. Hogy például Ausztriában minden második ember tagja valamilyen egyesületnek, és csinál valami értelmeset magával. Itt meg rohad valami, és már nem is látjuk, mi az. És nincs, aki megkeresse, és kitakarítsa. Pedig vannak még itt okos emberek. Tüntetnek. Egyesületeket, közösségeket alapítanak, elmondják interneten az igazságot. De alig hallja őket valaki. Nemigen növekszik a számuk. Nem stimmelnek a nagyságrendek a gondolkodó emberek, és a birkák között. Nagyon nem. Nincs füle már az embereknek a valódi hallásra?
Az látszik számomra, hogy a narancssárga hatalom már nem csak azt próbálja meg elfojtani, vagy marginalizálni, ami közvetlenül veszélyes számára. Ami nyíltan kritizálná. Hanem lehetőleg mindent, ami nem felőlük, belőlük jön, el szeretnének lehetetleníteni, nevetségessé tenni. Tényleg így van ez? Ha igen, akkor az most már több, mint durva. katasztrófa. Mi ez?

2020-tól
Ausztria. Az új otthonom.
Igazából nem akartam ide jönni, rávettek erre, rávettek olyan emberek, akik kutyába se vesznek semmit és senkit. De nem ez a lényeg. Itt maradtam. Itt tudok ÉLNI! Egy életem van ezen a világon, ezt az egy életet élem itt. Eltűnt a honvágyam is. Jó, némettanárként könnyű, persze, tudom. Mert tudok beszélni az emberekkel. Nagyon sokszor mosolygok magamban az itteni problémákon, amiről beszélnek néha. Tényleg csillagászati a különbség. De nem a problémákról beszélnek általában. Hanem az életről. Itt szabadság van. SZABADSÁG!
Át szeretném másolni az egész osztrák rendszert szociális hálóstól, oktatásostól, mindenestül Magyarországra. De nem lehet. Magyarországon közben újra megszavazták ugyanazt a rendszert. Vagyis az embereknek az kell. Nem a szabadság, hanem az előre megrágott álértékek. Hát jó, csinálják akkor. De én ebből nem kérek. PONT.

Glóner Csaba