Papíron van tanító? Van! Nincs probléma.

Anonim beküldőnk írása:

Nekem a munkaközösség mindkét helyen nagyon jó volt, és a gyerekekkel való időt is nagyon szerettem.

Nem sokkal a diploma után már kezdhettem is neki a Ped I.-nek, amit már akkor is teljesen feleslegesnek éreztem, az órákra, foglalkozásokra való felkészüléstől vettek el sok-sok órát. Kirakatórákat írni, mindenféle jópofáskodó, haszontalan irományokat készíteni: lényegében ezt jelenti. Aztán kijön valaki, aki lehet, hogy nem is szakos, megnézi két órámat, és az előzetesen feltöltött dolgokkal együtt végül úgyis azt mondja, hogy oké, kész. Egyébként ugyanez ismétlődik meg az önértékeléssel, a tanfelügyelettel majd a Ped II.-vel: minden szuper és jó, hollárihó. Hogy szakmailag mit profitálok ebből? Semmit. Anyagilag? Ki tudja, mi lesz a következő évben, amikor is meglát(ha)tom az első “emelés” mértékét, amit addigra az infláció vagy bármilyen más mondvacsinált különadó elvisz.

És akkor ott vannak a beszámolók, amiket a tantestületen kívül a kutya nem olvas el, de kell, mert. Ezen kívül az esetleges, ingyenes és semmire se való, munkaidőn kívüli (tehát szabadnapot rabló) továbbképzések és az azzal járó újabb adminisztrációs velejárók – eggyel több papír, ami a helyet foglalja. Egy értelmesebb, építő jellegű szakmai továbbképzés saját zsebből történik, ami valószínűleg nem is helyben van, nem egy alkalommal, így a helyettesítést megoldani egy erősen létszámhiányos tantestületben agyrém, és így inkább bele se kezd az ember. Papírmunkacunamik követik egymást a semmiért, amik már tegnapra kellenének, de reflektálni rá ráérnek majd egyszer.

Pedagógiai asszisztenst vagy nem találunk vagy nem vehetünk fel (ilyen időszak is volt). Így lényegében minden pedagógus egyenként egy kisebb osztályt vezet egy cégen belül, aminek minden velejáróját ő végzi: adminisztráció, pályázatírás, és csak ezután marad idő a tanításra való felkészülésre, és magára a tanításra, azaz magára az „osztályvezetésre”. Már ha a saját „osztályát” (értsd: szakját) tudja vezetni. Mert van, amikor egy teljesen más szakban kell helyt állnia. Lehet, hogy jó volt matekból még a középiskolában, meg kémiából is nagyon szerette, amikor egymásba öntögetett a tanár mindenféle színű és szagú löttyöt, de vajon elmagyarázni, megértetni is jól tudja? Tesitanár, rajztanár, biológiatanár, kémiatanár is bárki lehet. Sőt, tanító is. Hogy nincs hozzá szaktudása? Nem rendelkezik azzal a specifikált tudásanyaggal, amivel egy tanító igen, miközben írásra, olvasásra, számolásra és alapvető szociális viselkedésre tanítja az óvodából éppen beeső, esetleg iskolaéretlen, BTM-es vagy SNI-s gyermeket? Ugyan! Kit érdekel! Papíron van tanító? Van! Nincs probléma.

Az általános bénultság, és többségi érdektelenség, az össze nem tartás, ami a szakmára jellemző, a nem létező támogató szülői háttér, a lekezelő, “gyereknek néző”, másodosztályú diplomásnak tekintő hatalmi izmoskodás, és a szakmaiatlan döntéshozatalok, amik fentről próbálják ellehetetleníteni a pedagógusi munkát, voltak azok, amik miatt parkoló pályára tettem a tanítást. Most mást csinálok, és sokkal kevesebb stresszel jár és a csak a megszerzett tudásom, tapasztalatom az, ami számít. Nincsenek felesleges körök. Teljes állásba csak akkor leszek hajlandó visszamenni, ha ez a fajta kommunikáció és hozzá nem értő hozzáállás kivonul a színről. Aztán, hogy addig óraadóként tudok-e addig is tanítani, még kérdéses (mert hiába van X tanárra vagy tantárgyra hiány, nem hirdetik meg az állást addig, amíg a meglévőkkel ki tudják töltetni a hiányzó órákat). Mert azért hiányzik a tanítási része. De csak az. Semmi más.