A szívem mélyén mindig pedagógus maradok

Anonim beküldőnk írása:

Lelkes, hittel teli pedagógusként indultam több évtizede. Voltak nagyon szép időszakok a pályámon, pl. amikor kis településen tanítottam. Ott a tanítói munka összeolvadt a helyi kulturális és közélettel. Szabadidős programokat szerveztünk, hagyományt teremtettünk, népviseletet varrtunk, stb. Akkor is sokat dolgoztunk ingyen, de legalább láttuk az értelmét. Aztán sok változás történt: pl. a falusi kisiskolák elsorvasztása, megszüntetése. Akkor már láttam, hogy ebből nagy baj lesz, harcoltam, hogy lássák az emberek, mi kezdődött el, de senki nem hitt nekem.

Sokáig nem is álltam be a központosított rendszerbe, de egyszer csak jött egy elutasíthatatlan ajánlat. Olyan művészeti tárgyat taníthattam, ami szívügyem. Használható tanmenet, segédeszközök nem voltak hozzá. Gyakorlatilag mindent nekem kellett összegyűjteni, felépíteni, kipróbálni, majd a tapasztalatok alapján módosítani, eszközöket készíteni, a produkciókat menedzselni. Óriási munka volt. A gyerekeket folyton hajtani kellett, hogy mindenhová odaérjünk. Ha beteg volt köztük, az ő ellátásáról is nekünk kellett gondoskodni, amíg a szülő érte nem tudott jönni, mert elkülönítő, egészségügyi személyzet nincs a nagy iskolákban sem, holott a központosításkor pl. ezt is beígérték.

Már alsó tagozaton nagyok az osztálylétszámok, és némely osztályban nagyon magas a speciális igényű tanulók aránya, és ez a tendencia folyamatosan nő, miközben a 400 fős iskolában 1 pedagógiai asszisztens állt rendelkezésre. Sok esetben olyan dolgokért tettek bennünket felelőssé, amelyekre valódi ráhatásunk nincs.

Emellett hétvégenként továbbképzésre jártam. A munkáltató kötelezett rá, ennek ellenére csak a képzés díját fizették, útiköltséget, egyéb költségeket nem. Szabad napot nem kaptam helyette, vagyis így tulajdonképpen 12 napot dolgoztam egyhuzamban, havi rendszerességgel egy évig. Néhány év után nagyon kimerültem, már csak fél állásban a művészeti tárgyat vállaltam. Ennek ellenére sokszor a szabadnapomon is bementem az iskolába, ha szükséges volt, vagy itthon dolgoztam. Természetesen ezeket a túlórákat nem írhattam be a Krétába. Abban az időszakban, amikor csak az alsó tagozatnak volt jelenléti oktatás, beteg lettem, hivatalosan táppénzen voltam, valójában viszont el kellett látnom a kollégákat a tananyagokkal, amit letaníthattak, illetve amit elküldhettek a felsős diákoknak, mert nem volt más szaktanár, aki ezt meg tudta volna tenni, de amúgy is általánosan elvárt dolog a beteg kollégáktól, hogy küldjék a tananyagot a helyettesítőknek, hogy az oktatás zavartalanul folyjon.

Végül úgy mentem vissza dolgozni, hogy nem épültem fel teljesen. Még fél évig bírtam, aztán mivel betegen és rossz körülmények között dolgoztam, és szó szerint nagyon a szívemre vettem, ami az oktatásban történik, kidőltem a sorból. Mivel ez egy időben történt az oltáskötelezettséggel, megvádoltak, hogy kamu táppénzen vagyok, a téli szünetben, az ünnepek alatt is hívogattak telefonon, az oltás kötelezettség alóli felmentéssel kapcsolatos kérdéseimre nem kaptam választ, atrocitások értek a közösségi médiában megjelenő bejegyzéseimért. Néhány hónap után belefáradtam. Szerettem volna végre a gyógyulásomra koncentrálni, ezért felmondtam.

Az egészségem azóta sem állt helyre, ezért újra elhelyezkedni eddig nem tudtam, még a tb-t is én fizetem magamnak. A szívem mélyén szerintem mindig pedagógus maradok, de vissza csak akkor mennék, ha azt látnám, hogy az oktatási rendszerben egy olyan cél- és eszközrendszer kerül kialakításra, amivel egyet tudok érteni.