Életem eddigi legnehezebb döntésén vagyok túl

B.K.P. írása:

Az elmúlt 10 évemet fektettem abba, hogy tanár lehessek.
– 5 év táboroztatás
– 6 év egyetem
– fél év önkéntesség egy tanodában
– 3 és fél év matematikatanítás
után most vége, mert nem fogadtam el a státusztörvényt.

Az elmúlt években egy budapesti lakótelepi iskolában tanítottam matematikát felső tagozaton és gimnáziumban. Szerettem ezt a munkát, szerettem a diákjaimat, szerettem a kollégáimat, szerettem az iskolai nyüzsgést, annak ellenére, hogy mióta elkezdtem tanítani, nem volt egyetlen normális, nyugis év sem. A covid miatt kezdő tanárként az online oktatás kihívásaival kellett megküzdenem, majd folytatódott a fejetlenség az oktatási rendszerrel kapcsolatos elégedetlenségünk rendszeressé váló kifejezésével. A sztrájkokba, polgári engedetlenségekbe magam is beleálltam és részt vettem a tüntetéseken, hiszen valóban rendszerszintű problémák veszélyeztetik mind a gyerekek, mind a pedagógusok jövőjét, azaz az ország jövőjét. Azt hiszem, elég kitartóan és éppen elégszer kifejeztem egyet nem értésemet, azonban mostanra betelt a pohár. Úgy éreztem, semmi értelme annak, amit csinálok. Sok a tananyag, a tankönyvek nem segítik a munkánkat, ellenben eléggé hátráltatják azt, kevés az erőforrás, egyre több a fáradt, túlterhelt pedagógus és diák. A központi felvételi és érettségi rendszer elvárásainak való megfelelni akarás elvonja a fókuszt a 21. századi munkaerőpiac kihívásaira való felkészítés felelősségéről, az online világ által kínált megszámlálhatatlan lehetőség okos ki- és felhasználásával kapcsolatos gondolkodásformálásról, a vitakultúra és megfelelő kommunikáció erejéről. Ezekre a pedagógusok sem kapnak megfelelő továbbképzést és időt a felkészülésre. Ehelyett napi szintű tűzoltás folyik, ami csak a problémákra való reagálásban merül ki, közel sem vagyunk ahhoz, hogy a megelőzés kerüljön előtérbe. És ez nem az óvodapedagógusok vagy a tanárok hibája.

A pedagógusok – nagyon különböző személyes okokból – nem képesek kihúzni magukat és a gyerekeket ebből az egész állapotból, mástól várják a segítséget. Én azt gondolom, mégis nekünk kellett volna/kellene fellépni és az asztalra csapni, mivel mi látjuk szemtől szemben, mi is történik valójában és éppen a gyerekek érdekében nekünk kéne azt mondani, hogy elég, eddig és ne tovább. De én is látom, hogy amíg a pedagógusoknak folyamatosan azzal kell megküzdeni, hogy hónap végére is maradjon pénz ételre, azaz gyakorlatilag 0 Ft tartalékkal rendelkeznek, addig nem mernek mindent kockára tenni, pláne, hogy sosem sikerült jól megszervezni az egységes fellépést, összefogást. Törvényes keretek között nem tudunk hatást elérni, törvénytelen eszközökhöz meg nem vagyunk elég szervezettek.
Én elfáradtam ebben a tehetetlenségben, és arra jutottam, hogy csak egy módon maradhatok önazonos: ha szeptember második felében nyilatkozom arról, nem fogadom el a státusztörvényt. Már sok elemzés, cikk készült ezzel kapcsolatban, akit érdekelt, azt gondolom, már tájékozódott arról, hogy ez a törvény semmilyen módon nem oldja meg az oktatási helyzetet, véleményem szerint ez is csak egy tűzoltás, ami a kialakult tanárhiányra reagál.
Rettenetesen fájt, hogy ezt kell tennem, pontosan tudtam, hogy ez azzal jár, többet nem taníthatom a diákjaimat, ennyi volt. Döntésemet a kollégáim és a diákjaim is szívet melengető megértéssel fogadták, sokan kifejezték, hogy hiányozni fogok, de a helyemben ők is ezt tennék, nekem ez nagyon jól esett és nagyon sok erőt adott.

Novemberben az egy hónapos felmentési időm alatti munkakeresés közben szembesültem azzal, hogy mennyi minden érdekel, mennyi munkát szívesen végeznék. Azt viszont álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy olyan munkát találok, amit ugyanolyan szívvel-lélekkel tudok csinálni, mint a tanítást és nagyon hálás vagyok, hogy ez mégis megadatott nekem. Decembertől ügyfélkapcsolati menedzserként helyezkedtem el egy szoftverfejlesztő cégben. A munka rendkívül kreatív és sokrétű: ügyfelekkel való kapcsolattartás, tudásmegosztás, betanítás, a betanítási folyamat megtámogatása tananyagok és videók készítésével, illetve a cég növekedésének támogatása egyéb saját ötletek megvalósításával. A feltételek elég kedvezőek: nagyon szuper csapat, home office, rugalmas munkaidő, magas fizetés.

Életem eddigi legnehezebb döntésén vagyok túl. Sok-sok szeretett diákomtól, kollégámtól, a hivatásomtól búcsúzok. Számtalan értékes pedagógust és gyermeket ismertem meg, akiktől rengeteget tanultam. És még annyi mindenben szerettem volna fejlődni. Remélem, egyszer lesz még lehetőségem ezen célok megvalósítására élhető, modern körülmények között.
Diákjaimtól rengeteg ajándékot, saját készítésű kézműves meglepetést és személyes levelet kaptam. Még volt diákjaim is írtak nekem, mikor megtudták, hogy felmondtam. Nem tudtam könnyek nélkül olvasni ezeket.
“Egy szívességet kérünk: ne felejtsen el minket.”
Hát, hogy a viharba felejthetném el őket??? Ha akarnám, se sikerülne!
Köszönöm a sok ölelést, ajándékot, élményt, nevetést, a könnyeket és a támogató, megértő szavakat.