De tanítani mindig is fogok

Pokrócz Enikő írása:

Nagyon nehéz szívvel és a megfelelő szavakat keresgélve írom ezeket a sorokat.

Hosszú lesz. Ahogy az ide vezető út is az volt.

Ez a 10. évem a közoktatásban állami közalkalmazottként, előtte – közvetlenül az egyetem elvégzése után és az egyetemi éveim alatt is – egy magániskolában volt a fő állásom és többféle konstrukcióban is tanítottam állami gimnáziumban, általános iskolában, szakmunkásképzőben, szakközépiskolában is. Volt alkalmam magam kipróbálni majdnem minden korosztály tanításával és a képzési formák is különbözőek voltak. Tanítottam dráma –és kreatív játékot általános iskola első osztályától a felnőtt korosztályig, tanítottam beszédtechnikát középiskolásoknak és a felső tagozat 7.-8. osztályos diákjainak, valamint felnőtt színjátszócsoportot is vezettem összesen 8 évig. A két fő tantárgyam a történelem és az irodalom, valamint a magyar nyelvtan. (Ez egyébként 3 szak, mai napig nem értem, miért két szakos tanárnak számítunk. Illetve ma már a két szak sem számít semmiféle előnynek az állami közoktatásban, ugyanazért a pénzért készülünk az óráinkra, mint például egy egyszakos testnevelő tanár.)

Idén – 2023. szeptember 28-án – benyújtottam az iskolánk igazgatójának, a főnökömnek a nyilatkozatomat, hogy az állam által egyoldalúan megváltoztatott szerződésemet nem fogadom el, nem írom alá.

Nyilvánvaló volt, hogy a nyilatkozat benyújtásának határideje tudatosan lett úgy alakítva, hogy az új szerződési feltételeket nem elfogadó tanárokat (és így az azt elfogadó, maradó kollégákat is) a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozza, hiszen a tanáruk nélkül maradó gyerekek miatt mindenkinek lelkiismeretfurdalása van. Itt a gyerekek veszítették a legtöbbet: két hónapos közös munka után november közepén szembesülnek azzal, hogy nincs már szaktantárgyi tanáruk. Sokakat ez tartott még ebben az évben a pályán a tanárok közül, mert év közben elhagyni a már kialakított tantárgyfelosztás alapján a tanáraikra számító iskolát, diákokat a lehető legetikátlanabb tanári viselkedés. Erre nagyon is jól számított és épített a döntéshozók hada.

Éppen ezért érzem még inkább erőszakos kényszerítésnek, abúzusnak, hogy meg kellett hoznom ezt a nehéz döntést, hogy felállok.

Nekem is van lelkiismeretfurdalásom. A szívem szakad meg a jelenlegi iskolámért, a diákjaimért, a kollégáimért.

Akkor miért döntöttem így? – Kérdezik sokan.

Nem vagyok elégedett a fizetésemmel? – Hiszen sokan sokkal kevesebbért dolgoznak sokkal többet – hangzik az érvelés még a közvetlen rokonaimtól is.

Nem szereted a diákjaidat, nem szeretsz tanítani? De : nagyon is szeretek tanítani és szeretem a diákjaimat, és úgy gondolom, lehet is tőlem tanulni, még szórakoztató is tudok lenni. (Hála a dráma tagozatos képzésemnek…)

A döntésem oka nagyon összetett, nem csak a pénzről szól. Főleg nem arról.

Nem szeretném elemezgetni, hogy mi az állam célja a közoktatás átalakításával: ezt már leírták előttem tőlem sokkal jobban hozzáértők sokan, sokféleképpen, sokkal részletesebben, jobban, mint ahogy én most itt elő tudnám vezetni. Alapvetően az irányok mindenki számára jól láthatóak: a 16 éves tankötelezettség bevezetésével, az egyházi iskolák extra állami támogatással történő térnyerésével, a magániskolák nehezített működésének a csak a gazdagok és kiváltságosok számára elérhető létezésével, a közoktatás különböző szintjeinek más- más irányítás alá vonásával, a tanári fizetések egységének megbontásával, a szakmunkásképzés többszörös átalakításával, az állami gimnáziumi képzés lebutításával és háttérbe szorításával egy adott irányba haladunk. Minden afelé mutat, hogy az állam egyre kevesebb pénzt szeretne a magyar állampolgárok oktatására költeni: a minőség és a hatékony, modern, felzárkóztatást segítő, esélyegyenlőséget biztosító, kiegyenlítő, differenciált és nem szegregált oktatás nem cél. Ennek beláthatatlan következményei lesznek az egész nemzetgazdaság termelékenységére és a gazdaság szerkezetére, a társadalom összetételére.

A 2011-től évek óta tartó folyamatos – lépésről lépésre történő – iskolai, tanári autonómia szűkítése, ha egyesével ki is váltott morgást a tanártársadalomból, összességében dominált az az elv, hogy hát jó, majd behúzzuk az ajtót és tanítunk, ahogy mi gondoljuk. Az oktatáspolitika új irányelve meg jön- megy, majd ehhez is igazodunk, mint ahogy eddig is mindig tettük.

2015-ben már nyilvánvaló volt, hogy a reformoknak nevezett változtatások elhibázottak, sokszor szakmaiatlanok, ellene hatnak az eredményes oktatásnak. Ezt konkrét mérési adatok bizonyítják. A kitalált tanári életpályamodell nevetséges, adminisztratív feladatokhoz kötötte a fokozatok megszerzését és szánalmasan megmosolyogtató volt a hozzákapcsolt anyagi előmenetel is.

A digitális online világban felnőtt gyerekeknek rengeteg olyan új kompetenciabeli problémájuk adódott, amit a régi, hagyományos oktatással egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten lehetett megoldani. Az új módszerek rendelkezésre állnak ugyan, az okok felderítésére kutatások folynak a kérdésben, továbbképzésekre is járnak a magyarországi tanárok, sokan használják is őket, de ezek a módszerek nem 36-38 fős osztályokra, rosszul vagy alig felszerelt osztálytermekre, 45 perces etapokban dolgozó tanítási órákra és elképesztően nagy lexikális tudást követelő tananyagra vannak kitalálva.

Többször és több szakmai fórum jelezte, hogy baj van, hogy más irányt kell vennie a tanmenetek, tananyagok kialakításának, a vizsgáztatásnak, értékelésnek, mérésnek, felvételiztetésnek stb. (Hogy a szakmámnál maradjak: pl. a Történelemtanárok Egylete, a Magyartanárok Egyesülete többször jelezte szakmai véleményét az új 2020-as NAT-ról.) Senki nem hallgatta meg őket, ignorálták a szakmai véleményeket a döntéshozók. Én magam is jeleztem az életpályamodell bevezetésénél egy tantestületi értekezleten, hogy ez nem jó, értelmetlen. A válasz az volt, hogy „A te véleményed senkit sem érdekel.”

Ez így igaz.

Közben felnőtt egy új generáció, akik számára az volt a meghatározó élmény, hogy az iskolában csak haszontalan dolgokat tanulnak, nincs is értelme tanulni, a közoktatás csak felesleges nyűg, időpazarlás számukra. Az új szülői generáció is ezt erősítette bennük: egyszerre léptek fel megrendelőként, akik beleszólást követelnek a gyerekeik oktatásába, a szakmai munkába, annak minőségébe, illetve védelmezőként, akik ki akarják menekíteni a gyerekeiket a szerintük is rossz közoktatásból.

Nincs ma könnyű helyzetben egy osztályfőnök, akinek úgy kellene egy közösséget egységbe kovácsolnia, csapatot építenie, hogy folyamatos ellenőrzésnek van kitéve a főnökei, az állam által és ugyanakkor a szülői elvárásoknak is meg kell felelnie állandóan kezelve, orvosolva a felmerülő és követelőző egyéni érdekeket. Sokszor a három érintett fél között komoly érdekellentét van: az állam által okozott problémákat a szülők az iskola, vagy a tanár kollégák hibájának tekintik, tőlük várnak megoldást, miközben adminisztrációs okokból maga az állam akadályozza azt. Csakhogy az állam a munkaadója is egy tanárnak, vele szemben fellépni szinte lehetetlen. Így bizony ez nagyon nehéz.

Jelenleg esélyét sem látom annak, hogy a fenti problémákra érzékenyen és időben reagáljon a magyar közoktatás. Így marad a kínlódás az elavult, hatalmas tananyaggal és módszerekkel a gyerekeknek, a tanároknak és a szülőknek egyaránt.

Továbbá a jelenlegi közoktatás irányítás és az állami irányadó, hivatalos szócsövek igyekeznek beállítani a tanárokat, a gyerekekkel foglalkozó (óvodapedagógusokat, fejlesztő és logopédiai , pszichológiai segítséget nyújtó ) szakembereket semmi másra nem jó ingyenélőknek, akik csak azért választották ezeket a szakmákat, mert lusták, kényelmesek és nem elég intelligensek ahhoz, hogy más (termelő) munkát végezzenek. A helyzet azonban az, hogy én rengeteg olyan óvónénivel és tanítóval találkoztam, akik kiemelkedően kreatívak, hihetetlen kézügyességük van, illetve az általános iskolai és gimnáziumi kollégáim között rengetek a profi képzőművész, zenész, hivatásos író, színházcsináló, elkötelezett ember. Akik több nyelven beszélnek, játszi könnyedséggel szerveznek meg bármilyen kirándulást, külföldi utat, akik angolul, németül pályázatot írnak, továbbképzik és fejlesztik magukat. Mi ez, ha nem az ország termelékenységét elősegítő munka? Ja, hogy 15-20 év a befektetés megtérülése? Hát, igen.

Ha ezeket az embereket elveszítjük, a gyerekeinket motiváló, őket kreatívan fejlesztő embereinket veszítjük el. A nemzet jövőjét éljük fel.

Hogy vannak közöttünk rossz tanárok és rossz emberek? Igen, vannak. Mint minden szakmában, itt is akad, aki nem alkalmas. De megfelelő feltételek mellett egy kevésbé tehetséges tanár is szárnyakat kap: nagyon is lehetne motiválni és elkötelezetté tenni a pedagógustársadalmat. Csak állami akarat, döntéshozatali támogatás kellene hozzá.

Az új státusztörvény viszont minden, csak nem ez: csupán már csak betetőzése a rossz döntéseknek, folyamatoknak, az utolsó szög a közoktatás koporsóján. Sajnos.

És nem hiszem, hogy bárki aláírna egy feltételes módban fogalmazott előszerződést: adható, elrendelhető, várható… Érdemes lenne tanítani, hogy mindenki olvashassa.

A híradásokban 2024-től tanári fizetésként csodálatos összegek szerepelnek (1 millió bruttó forint fölötti összegek is) – a valóság pedig az, hogy sokan most szembesültek vele, hogy bruttó 21 forintos fizetésemelést kapnak decemberben egy összegben júliusra visszamenőleg. (Azaz 6X21 Ft bruttóról beszélünk.) Illetve, hogy 2024. januártól 10.000 bruttó forinttal lesz magasabb a fizetésük 20 év után, mint egy frissen diplomázott kezdő tanárnak. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az elmúlt másfél évben 26 százalékos volt az általános infláció, az élelmiszereké pedig 40-60 százalékos. (És lássuk be, az én 280.000 forintos nettó fizetésem az 5 személyes családom havi étkeztetésére ment el.)

Azaz nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nagy tanári fizetésemelés még a sztrájkok kezdetekor, másfél évvel ezelőtt követelt 24 százalékos emelést sem éri el, hiszen tulajdonképpen még a reálértékét sem tudták ezzel megtartani a fizetésünknek.

Mindeközben az állami vezetők fizetése havonta milliókkal nő, az állam vásárol mindenféle céget, vállalkozást, befektet, bizniszel… Elgondolkodtató.

Én sztrájkoltam, polgári engedetlenkedtem, tüntettem, szóltam, jeleztem.

Mi mást tehetnék még?

És a tanártársadalom nagy része hallgat, némán vagy morogva, de együttműködik. Ennek is sokan, sokszor elemezték már az okát. Egy olyan közegben, ahol nincs más lehetőség, ahol életben kell maradni, elfogadni és hazavinni azt a keveset is, amit adnak, nem sok embernek adatik meg a lehetőség, hogy váltson. Hosszan lehetne értekezni arról, hogy miért, kik alakították ki ezt a helyzetet, hogy jutottunk idáig. Egy biztos: az oktatás minőségének romlásával egyre több alkalmatlan ember fog bekerülni a tanárképzésbe és egyre több alkalmatlan diák kerül ki a kezeik közül.

Ha egy nemzetnek ennyit érnek a tények, a gyerekeikkel foglalkozó óvodapedagógusok, tanítók, az ő lelki- és egzisztencilis állapotuk, akkor itt rám már nincs szükség. Nincs mit tenni.

Fájó szívvel mondok le a jelenlegi, szeretett gimnáziumomban a magyar és történelem tanári, osztályfőnöki feladataimról. Ezt a rendszert sem az önbecsülésem, sem a diákjaim, sem a magyar társadalom iránt érzett felelősségből így nem tudom vállalni.

De tanítani mindig is fogok. Mert arról nem tudok lemondani.

Forrás