Bátor voltam, megtettem

M.N. írása:

Te meg én ugye szét soha nem szakadunk? – Már szétszakadtunk …

Öt éve diplomáztam gyógypedagógusként. Kőkeményen tanultam, nagyon jó eredményekkel. Már a főiskolán feltűnt, hogy az oktatók felnevetnek, ha a fizetésről van szó. Feltűnt még a sok felesleges elmélet is. De mit fogok én ebből hasznosítani? A gyakorlaton pedig arra lettem figyelmes, hogy a tanár a táskájából veszi ki a krétát, a fénymásoló papírt és egyéb eszközöket. Ezt akkor még nem értettem és nem is mertem rákérdezni. Nem gondoltam volna, hogy két év múlva én is cipelem a papírt a munkahelyemre. Amikor már dolgoztam, a tankerület kiadta kötelezően a papírszámlálást. Remélem, a nyomtatógép becsülettel számolja a dolgozók által vásárolt fénymásoló lapokat.

Az állásinterjú után szembesültem azzal, hogy nem én döntök arról, hogy hol szeretnék dolgozni, hanem a tankerület bírálja el a pályázatokat és ők osztják be a jelentkezőket.

2018-ban kezdtem el dolgozni egy megyeszékhely pedagógiai szakszolgálatában. Az első fizetésem kb. nettó 133 500 Ft körül mozgott. A főiskolai képzés 75%-át nem tudtam hasznosítani a munkámban. De szerencsés voltam, ugyanis 45-55 év körüli, tapasztalt szakemberek vettek körül. Egy ideig. A múlt hónapban, a két alapdiplomával, egy mesterképzéssel és szakvizsgával rendelkező volt kolléganőmnek igencsak megörültem az Aldiban. Annyira, hogy fel sem tűnt rajta a dolgozói póló.

Nagyjából másfél év múlva egy kis emelést kaptam: kb. nettó 154 000 Ft. Ekkor már két helyen dolgoztam, három napot, 7:30-tól este 18:00-ig. Persze fel lehet dobni a labdát, hogy van, aki mindennap 10 órát dolgozik ennyi pénzért. De gyanítom, hogy ahogy hazaér, a család és a házimunka vár rá. Ahogy a pedagógusokra is, megspékelve az órákra való készüléssel, eszközgyártással, adminisztrációval, stb.

Elkészítettem a portfóliómat, minősültem. Konkrétan úgy éreztem, hogy még egy szakdolgozatot adok le és újra államvizsgázom. A második időpontomat a nagy nap előtti este mondták le, a harmadikat pedig aznap reggel, de a negyedik időpontmódosítás után csak sor került a minősítő vizsgámra. Másnap természetesen már online platformon zajlott a dolog. A szerencsések közé tartoztam, mert novemberben minősítettek, így csak két hónapot, a következő év januárjáig kellett arra várnom, hogy 154 000 Ft-ról nettó 160 000 Ft-ra ugorjon a fizetésem. Volt olyan kolléga, aki januárban minősült és a következő év januárjáig nem kapta meg az összeget. Visszamenőleg nyilván hozzájutott, de mondjon nekem bárki még egy olyan szakmát, ahol ezt megteszik az emberrel.

A munkahelyem bérleti szerződése megszűnt, így elköltöztettek minket. Kerek egy évig zajlott az ügy. Kétszer pakoltunk össze és újra ki, hogy tudjunk dolgozni. Kevés bútort tudtunk elhozni. Akadt olyan kolléga, aki otthonról hozott polcokat és szekrényeket. De hallottam olyanról is, hogy egy megszűnő étteremből és szállodából vittek bútorokat egy pedagógiai intézménybe. Az új helyen akadálymentesítésről és parkolási lehetőségekről nagyon nem beszélhettünk. A fűtés miatti problémák miatt többször home office-t rendeltek el. Előfordult, hogy 16 fok volt az épületben, és így kellett dolgozni. A törvény szerint 17 fok alatt tilos a munkavégzés. Bízom benne, hogy a stadionok helyszínének keresése és működtetése is ilyen zavarosan zajlik.

2022. januárjától kb. 210 000 Ft volt a havi nettó keresetem. Mindig volt másodállásom, sőt harmad- negyed is, ha van ilyen fogalom. Sajnos miután a közalkalmazotti státuszt is mára egy definícióvá varázsolták, lehet kevesen tudják, hogy a főállás mellett egy pedagógus nem csaphat a hasára, és vállalhat annyi másodállást, amennyit csak lehet. Csak annyit, amit engedélyeznek. Volt, hogy nem kaptam meg az engedélyt, túlórázzak inkább főállásban, amit tudjuk, hogy nem szeretnek kifizetni.

Rövid ideig Ausztriában dolgoztam hétvégente fizikai munkát, sokszor éjjel is. A nyelvet annyira nem beszéltem jól, így segítség kellett a német nyelvű önéletrajz megírásához. A fordító rákérdezett, hogy biztos beírjuk-e a végzettségemet és az eddigi munkatapasztalataimat. Két hétvége alatt megkerestem az egy havi pedagógus béremet. Egyszerűbbnek tűnt, mint minden nap plusz 4-5 magánórát bevállalni, vagy 3 munkahelyen szétszakadni. Akkor hasított belém a felismerés, hogy 3-4 munkahelyen kellett dolgoznom, ahhoz, hogy a havi nettó fizetésem 230-240 000 Ft legyen. Egy ismerősöm raktárosként, napi 8 órás munkaidővel, nettó 220 000 forintot visz haza egy hónapban és erre jön még a cafeteria. Utóbbi nekünk nem jár, talán azt gondolják, hogy fénnyel táplálkozunk, ami a jelenlegi magyar infláció mellett lehet, divatossá fog válni.

Nekem egy szavam se lehetne, mivel szolgálati lakást is „kaptam”. Igaz csak családi protekcióval, nem a fenntartó segítségével. De nevezzük inkább szolgálati szobának. 14 négyzetméter a hatvanas évekből. Három lépésnyi közlekedő, egy beépített szekrény és egy polc. A „fürdőben” (egy lépés) egy több mint 20 éves WC deszka és egy ülőkád várt. Mosdókagyló nem volt. Emeletenként egy konyha, ott lehetett várni a sort, ha az ember nem ott akart mosogatni, ahol letusol. A lefolyóból keringő „aromákat” nem részletezném, mert a mai napig kerülget a hányinger. A szoba tűrhető volt, mosolyogva néztem az iskolából ismeretes kopott parkettát. A helységet kifestettem, felújítottam, ahogy csak tudtam. A nyílászárókra még kitérnék. Minden telet két hősugárzóval éltem túl és a jégvirágos ablakomat a Kincskereső kisködmön c. könyv szereplője is megirigyelte volna.

Nyilván albérletről nem is álmodhattam. Önkormányzati lakásra is pályáztam. Volt, hogy erősen ittas, munkanélküli, segélyből élőkkel ültem végig a sort, hogy bekerüljek egy fogadóórára, ahol tudnának segíteni lakhatás ügyben. A lehetőségek alatt omladozó lakásokat értettek, elég veszélyes környékeken. Három év alatt, úgy körülbelül háromszor (évente egyszer) kerestek meg, hogy közöljék a COVID-járvány miatt nehéz helyzetben vannak, de majd értesítenek, ha lesznek ajánlataik.

Az első években még csak 1-2 ember mondott fel. Jöttek újak, inkább pályakezdők, akiket nagy örömmel fogadtunk. Évről évre nőtt a felmondók száma. Csupán öt évet dolgoztam, de nem tudnám megmondani, hogy melyik kollégával melyik tanévben, mettől meddig dolgoztam együtt. Az egyik búcsúajándékom egy csoportkép 2020 tavaszáról. Összesen 22-en szerepelünk rajta. Jelenleg 4-en vannak GYES-en és 3-an mentek nyugdíjba. 11-en felmondtunk, 4-en maradtak. Hozzá kell tennem: még.

Én is csak egy vagyok azok közül, akikre azt mondják :feladta. „Mi lesz a te gyerekeddel majd?”- gyakran kérdezik. Nem védem magam. Kockás inget viseltem. Minden tüntetésen ott voltam. Engedetlenkedtem. A szívemből énekeltem, a Grund c. dalt, sokszor könnyezve, libabőrösen. „Itt leszek!” vagy „Te meg én ugye szét soha nem szakadunk?” – ahogy éneklik a Pál utcai fiúk is. Én már nem leszek itt, és mi már szétszakadtunk. Nem akartam elköltözni a városból, amit úgy szerettem, és ahol elkezdtem felépíteni egy életet. De belefáradtam. Nem tudom, hogy remélhető-e egyáltalán a változás. A saját csapatomat adom ki, de mindig lesz valaki, aki beletörődik ebbe a helyzetbe. Nem áll ki magáért, kollégáért vagy a gyerekekért. Jól kereső férje van, biztos családi háttér, anyagi segítség stb. Vagy éppen két gyermeket nevel egyedül, és ennek a kevésnek is örül. Az állam feladata lenne egy stabil, normálisan működő oktatási rendszer biztosítása. És ha baj van, akkor segítsen. Évek óta baj van, és mégsem segítenek, hanem lassan ellenségként kezelnek, mert mertünk felszólalni. Lassan úgy végezzük, mint a Titanic. A kettétörés már minden bizonnyal megtörtént, a hajó egyik fele már elsüllyedt. A felszínen maradó hajórészen sajnos már nagyon kevesen vannak.

Négy munkahelyen gürcöltem egyszerre, egy vállalhatatlan helyen laktam, alig volt szabadidőm és elkezdtem szakmailag is kiégni. Folyamatosan zárt ajtókban ütköztetett a rendszer. Ezt nem lehet így csinálni. Nagyon sokat feláldoztam magamból, hittem abban, hogy tényleg lesz változás. „Jobb adni, mint kapni.”- mondják. A mai magyar közoktatás semmit sem ad. Emelem kalapom azokat előtt, akik tovább harcolnak, akik tovább szeretnék csinálni és pedagógusnak tanulnak, vagy a pályán maradnak. De tényleg, minden tiszteletem az övék.

Nekem hónapokba telt, mire megírtam ezt az két oldalt. Mindig rámtört a sírás vagy borzasztóan mérges lettem. Annyi minden van amire, ha kitértem volna talán 1000 oldal is összejött volna. Kellene valami pozitívumot vagy biztatót írnom. Sajnos nem tudok. Pedig a státusztörvényt meg sem említettem. Elég rágondolnom, és máris felháborodást érzek. Pár másodperc és lenyugszom. Bátor voltam, megtettem. Kiléptem ebből az egészből, sőt az országból is elköltöztem. Sokkal jobban vagyok, néha úgy érzem, hogy újrakapok levegőt. Pedig itt sincs kolbászból a kerítés. Egy életem van, és ami most Magyarországon zajlik, (nemcsak az oktatást tekintve) azt én csak egy Orwell-regényben szeretném olvasni. Én már nem tartozom az oktatáshoz, de nekem akkor is mindig a részem lesz.