Döntöttem, beadtam

G.Z.E. írása:

35 tanításban eltöltött év után álltam fel. Már többször éreztem, hogy ebből elegem van, ehhez én “nem adom a nevem”. Pályám elején a tanároknak 18, tanítóknak 19, napközis nevelőknek 21 volt a kötelező óraszám. Ezen felül minden helyettesítést kifizettek. Akkor sem kerestünk sokat, de kisgyerekes anyaként ideális volt, hogy a fél napom szabad. Igaz, hogy a javítás, felkészülés éjszakára maradt, de be tudtam osztani az időmet. Ahogy teltek az évek, egyre zsugorodott a szabad időm, mégis sokat éjszakáztam. Évekig heti 26 kötelező órában tanítottam+ 2 eseti helyettesítés, ügyelet reggel és délután. Mert ezek beleférnek a 32 órába. Pár évig rögzíteni kellett a 26-32 órát (a nem neveléssel, oktatással töltött időt) is. Ez Tankerenként változott. Volt ahol kérték, volt ahol nem. Nagy kérdés: ha nem kötelező, miért kérik, ha kötelező, akkor miért nem mindenkinek? Persze, szigorúan csak 32 óráig lehetett beírni. Többet nem, még ha szülői értekezlet, vagy fogadó óra volt akkor sem. Tehát hazugságra kényszerítettek. Páran beírtunk mindent. Néhány hónap múlva nem kellett tovább írni. Nevetséges.

Közben újabb generáció nőtt fel, aki (tisztelet a kivételnek) vagy mindent megtesz a gyerekének, vagy egyáltalán nem foglalkozik vele. A mai szülők nagy része elvárja, hogy az ő gyermeke legyen a legokosabb, legaranyosabb, legcsodálatosabb. Még akkor is, ha a gyerek nem képes 5 percre sem csendben maradni.

Változott a tantestület összetétele, régiek mentek, újak jöttek. Ez természetes. Új lett az igazgató is, aki behozta az ismerősei ismerőseit is, akármilyenek voltak.

Valahogyan mindig előnybe kerültek a többiekkel szemben. Gondolok itt az órarend összeállítástól kezdve a különböző vitákig. Pár éve már csak a hivatástudat és azok a csillogó szempárok adtak erőt a mindennapokhoz.

Úgy éreztem a rendszer egyre jobban kizsigerel, egyre többet követelnek tőlem. Versenyek, programok, rendezvények, kirándulások. Közben az emberek egyre jobban gyűlölik a pedagógusokat, nem ismerik el a munkánkat. A kormány pedig támogatja őket ebben.

Mikor megkaptam a tájékoztató levelet és elolvastam mi VÁRHATÓ 2024.01.01-től, megint megalázottnak éreztem magam. A 35 év tapasztalatom bruttó 15.800 forinttal ér többet, mint egy gyakornok munkája. Nem, nem az övé sok, az enyém szégyenletesen alacsony. Egy szakmunkás elkér 15.000 forintot egy napra rendes bejelentéssel. De akkor neki mondják meg, mit csináljon, nincs felelőssége. Én pedig tanítsam meg rendesen a gyerekeket számolni, de úgy, hogy jól érezze magát az órán, akkor is figyeljen, ha egyéb mentális problémái vannak. Tudjam, hogy a feje, hasa, lába valóban fáj, vagy csak haza akar menni. Figyeljek arra, hogy legyenek barátai, de olyanok akikkel építik egymást, nem a negatív hatások erősödnek. Mindezért várhatóan nem kapok majd nettó 300.000 forintot?! Vagy még annyit sem. Várhatóan 4 iskola van megnevezve a munkavégzés helyszíneként. A sok várhatóból vajon mi fog megvalósulni? Ha nem jön össze majd a nagy fizuemelés, arra fognak hivatkozni, hogy csak várható volt, de ugye a költségvetés nem engedi meg. Ha viszont átküldenek másik iskolába, akkor tudhattam volna, hiszen leírták. Lehet, hogy túl pesszimista vagyok, de én nem sok jót olvastam ki a tájékoztatóból.
Talán ez volt az utolsó csepp, amiért felálltam. Soha annyi dicséretet nem kaptam a kollégáimtól (bátorságomért, sajnálat, hogy elmegyek), mint mióta beadtam a lemondásomat.

Az igazgatóm természetesen nem értette a döntésemet. Nem értette, miért nem nyáron mondtam fel, miért vártam vele eddig. Nagyon narancs gondolkozásának el kellett magyarázni, hogy a törvényhozóktól kérje számon, miért nem június 15-én adták ki a tájékoztatást?

Döntöttem, beadtam. Azóta sokkal jobban vagyok, minden egyszerűbbnek látszik. Vidéken élek, 55 éves elmúltam, de biztos vagyok benne, hogy kitalálok majd valamit. Ha elmegyek valahova és annyit kapok, mint egy kezdő – rendben lesz, hiszen kezdő leszek.