Ugyanaz a tanár maradok

Ő.K. írása:

Tehát ma lett a napja… Ma mondtam fel. November 30-tól nem vagyok többé tanár. Legalábbis a jog szerint. 

De teljesen idegenül hat ez a fél mondat: „nem vagyok többé tanár”. Pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, „nem vagyok többé anya” vagy „nem vagyok többé ember”. Ennyi lenne? Egy aláírás, és végérvényesen megváltozik az identitásod? Biztosan nem. 

Én továbbra is ugyanaz a tanár maradok. De már nem taníthatok. A közoktatásban nem. 

Nem, nem a státusztörvény AZ ok. Az csak az utolsó csepp, sőt, valójában már csak a kilépés konkrét megvalósítását határozta meg számomra. Három éve figyelem a partvonalról, ahogyan az új NAT-tal és kerettantervvel, majd a ráépített új érettségivel szépen, lépésről lépésre a halálba küldték a tantárgyamat. Ez nem valami hatásvadász túlzás, nem az elkeseredett indulat íratja ezt velem (azon már rég túl vagyok). Ez tény. 

Egy sértett, dilettáns irodalmár billentyűzetén született meg az az agyrém, amit felmenő rendszerben magyar nyelv és irodalom név alatt tanítanunk, és ami alapján az idei tanévben először érettségiztetnünk kell. Vagyis, nekem már nem. 

Annak idején, persze, ezt a tervezetet is lehetett „véleményezni”. GYED-es kismamaként egy jól alvó babával időm annyi volt, mint a tenger: rászántam három estét, hogy elolvassam, majd megírjam a meglátásaimat róla. Bő 9000 karaktert írtam – azért csak ennyit, mert bár tudtam, hogy úgysem olvassa el senki, de ha rövidebb, „hátha belenéznek, vagy valami” 😀 (te jó ég, ember, hány éves vagy? 5??). Befejeztem, felmentem a megadott honlapra, hogy megnézzem, milyen címre lehet elküldeni. De nem e-mail cím volt megadva, hanem egy felület, ahova bemásolva a szöveget lehetett feltölteni azt… valahova. 

Kivág, beilleszt, kurzor a küldés gomb felett… de hol a többi? Miért csak az első pár bekezdést illesztette be? Furcsa. Még egy próba. Ugyanez. 

És akkor észrevettem alul, picike betűkkel: „/600 karakter”. Ennyit lehetett írni. 600 karaktert szóközökkel. 

Így játssza el ez a hatalom Európa és a saját egyszeri választói előtt, hogy mindenről „széleskörű szakmai/társadalmi egyeztetés alapján” dönt. A státusztörvényről is így döntöttek. És mindenről, amiről döntés születik az országban.

Nem másolom be ide azt a 9000 karaktert, elég egy – szerintem – szemléletes párhuzam, hogy az is megsejtse, milyen szintű a rombolás a közoktatás szakmai részében IS (a humán tárgyak esetében különösen), aki jelenleg nem érintett benne.

Képzeljük el, hogy elmegyünk az orvoshoz, mert magas a vérnyomásunk. A háziorvos a megszokott gyógyszeres terápia helyett az új, hivatalos irányelvekre hivatkozva piócakezelést, majd érvágást javasol. Felháborodunk, kiviharzunk, és foglalunk időpontot magánrendelésre. De a magánrendelésen az ottani orvos is ugyanazt mondja, mint háziorvosunk. Sajnos, őt is kötik az új irányelvek.

Én nem leszek piócaárusa egyetlen diáknak sem. 

Sosem akartam leírni azt a mondatot, hogy én ehhez nem adom a nevem. De lám, ez is eljött. És igazából még csak váratlanul sem ért.

A közhidelemmel ellentétben a tanári létforma rengeteg lemondással jár. Lemondasz a hétköznap délutánjaidról és az összes hétvégédről a dolgozatjavítás és készülés miatt. Lemondasz a rendes fizetésről és mindenről, amit az lehetővé tenne. De mindezt önként teszed. Mert amikor tanítasz, akkor érzed igazán, hogy élsz. Hogy IGAZÁN élsz! 

Ezt vették el tőlem, tőlünk.

És ezért hullott ma apró darabokra a szívem.

Egyetlen reményem maradt csak, hogy lehet még változás. Még az én életemben. Hogy minden jel ellenére nem ott tartunk, mint a fordulat évében, és nem kell 40 évet várnunk a változásra. Ha lesz változás, visszatérhetek a hivatásomhoz.

Csak addig az én gyerekeimmel mi lesz?