Nem tudok jó érzéssel gondolni a jelenlegi munkámra

Anonim beküldőnk írása:

Az én történetem egy falusi iskolában játszódik, ahol a kis osztálylétszámok miatt összevonások vannak, a légkör nagyon nyomasztó, mérgező és még a vezető is utál engem.

Bár én még nem mondtam fel, de már lassan 1 éve, hogy más területen keresek munkát eddig sajnos sikertelenül.

Tavaly, amikor gyedről vissza kellett mennem tanítani, ahogy közeledett a munkába állásom napja, egyre rosszabbul éreztem magam. Nagyon nem vártam. Már ezalatt az idő alatt rengeteg helyre adtam be az önéletrajzom, melyek 95 %-áról mégcsak választ sem kaptam. Ahova felvettek volna, ott meg sokkal kevesebbet kaptam volna a mostani 260 ezer Ft-os fizetésemnél, így hát maradtam. Egy idő után úgy éreztem, én semminek nem vagyok jó, csak tanítónak, hiszen senkinek nem kellek, esélytelen a helyzetem. Amikor mégis felcsillant a remény, és behívtak interjúra, minden alkalommal elkapott az az érzés, hogy biztos váltani akarok-e, nem jobb-e mégis nekem az iskolában, és gyűjtöttem magamban ezeket az érveket, amiket amúgy én sem értettem, hiszen hónapok óta arra várok, hogy innen kitörhessek. Most, hogy közeledik a tanév, nagyon rossz lelkiállapotban vagyok, kényszerből járok be és azt érzem, nem akarom ezt tovább csinálni. Pláne úgy, hogy teljesen más tantárgyakat kaptam augusztusban, mint amiket júniusban megbeszéltünk a vezetővel. Azokat kaptam, amiket nem akarok tanítani. Közben összevont osztály osztályfőnöke lettem, amihez szintén nincs erőm és kitartásom. Sokak nekem a szülők. Minden hülyeségeikkel megtalálnak, ha a boltba megyek vagy az oviba a gyerekemért vagy csak egy rendezvényen vagyok a családommal, bárhol képesek azzal fogadni, hogy “De jó, hogy összefutottunk!” meg hogy “tudják, hogy ennek nem itt a helye, de….” és lökik a hülyeségeiket, amire nincs lelkierőm.

A tavalyi tanév úgy ment végig, hogy délután a férjem volt a gyerekekkel én meg készültem a tanóráimra, sok hétvégém is így telt. A legbosszantóbb ebben az, hogy még így sem tudtam úgy felkészülni a 26 tanórámra, ahogy a lelkiismeretem szerette volna. Rengeteg időm és energiám elment a családtól, amit már nem kapok vissza. Nézem a Facebook-csoportban a sok lelkes kolléga posztjait, ahogy kiteszik a kidekorált termet, az ajándékokat, amiket saját kézzel készítettek a gyerekeknek és egyszerűen nem értem, hogy hogy lehetnek mások ilyen lelkesek. Hogy lehet így várni a tanévet, a gyerekeket és eközben rosszul is vagyok a magamban dúló érzelmektől, mert egykor én is ilyen lelkesen vártam a tanévet, a gyerekeket és a tanítást. Egyszerűen nem tudok jó érzéssel gondolni a jelenlegi munkámra.

Több riportot láttam expedagógusokról, sokat olvastam az oldalatokat és most ez adott igazán erőt. Van most egy munkahely, amit nagyon szeretnék. Megvolt az első interjú, ami után még enyhén előjött a korábban említett bizonytalanság, hogy biztos jó lesz-e ha elhagyom a pályát és vele együtt a jelenlegi munkahelyem, de gyorsan el is hessegettem. Sokkal gyorsabban, mint korábban, mert rengeteg erőt és lendületet adtak a sorstársak történetei, melyeket itt olvastam. Úgyhogy most elszánt vagyok a felmondásra, csak jöjjön össze ez a munka, amire most annyira várok. 🙂

Köszönöm, hogy megosztottátok a történeteiteket, mellyel erőt adtatok nekem is és másoknak is!