Még nem mondtam fel, de …

Anonim beküldőnk írása:

Még nem mondtam fel, de itt állok a küszöbön. Egy 25 éves pályakezdő óvó néni, immár 1,5 éves tapasztalattal állami oktatási rendszerben, Budapesten.
Még nem mondtam fel, de megtörten, motivációmat és reményeimet folyton folyvást össze kuporgatva próbálom magamat össze gyúrni, hogy az az ember legyek, akinek rám is szüksége lett volna gyerekként. De nem megy. Pályakezdőként elfáradtam és kiégtem. Nincs miből feltöltődni. Nem merek tervezni, és félek mi fog jönni Szeptemberben. A kormány ül mint a 3 majom, aki nem hall, nem lát és nem beszél.

Még nem mondtam fel, de azokra a gyerekekre és kollegákra gondolok, na meg magamra akiket ezzel “cserbenhagynék”. De azt hiszem itt van az a pont, amikor magamat kell előtérbe helyeznem, bármennyire is önzőnek hangzik, de én nem tudom tűrni és nyelni azt, amit más 20-30-40 évig! Minden elismerésem az övék, és felnézek rájuk!

Még nem mondtam fel, de a rendszer összenyom! Mire akarunk várni? Romániában 3 hét alatt a pedagógusok összefogással és radikálisan kényszerítve a kormányt elérték a céljukat! Itt túl nagy a diverzitás és sajnos a legtöbben így is fejet hajtanak annak, amivel nem értenek egyet. Mert úgy is van még pár év a nyugdíjig, aztán most már meg minek?

Még nem mondtam fel, mert azért álltam pedagógusnak, hogy változást teremtsek a gyermekek életében, de most azt érzem én magam szeretnék lenni a változás az oktatásügy életében azzal, hogy nem hajtok fejet, és mint egy fenyőfa, inkább tépjen ki a vihar gyökerestül, de nem töröm el a gerincem.

Még nem mondtam fel, de az a megaláztatás, hogy sokszor semmibe se néznek a szakmám miatt, amiért megkérdőjelezem önmagam értékét és identitás krízisben vagyok, hogy ki a jó pedagógus? Ha a kedves szülő is úgy tekint ránk, vagy az ovira mintha gyermek megőrző lennénk?

Még nem mondtam fel és az országon sem tudok változtatni, csak a magamon és esetleg a mikro környezetemen. Nincs nagy ráhatásom, de a határaimat és a tűrőképességemet ismerem. Dolgozom magamon minden nap, hogy egyre jobb és jobb legyek, de így nehéz.

Még nincs gyermekem, nem vagyok házas, de emellett a stressz és teher mellett nem tudom hogyan tudnék gyermeket nevelni és háztartást vezetni. Túl sok a gyerek, kevés a jó pedagógus, rengeteg SNI-s van én meg nem vagyok gyógypedagógus. Az integrálás pedig nem működik.

Ha össze kell omolnia a rendszernek, én akkor hagyom meghalni, de nem engedem, hogy vele együtt zuhanjak én is.

Fájó szívvel, de legalább egyenes gerinccel próbálok kiutat találni ebből az ördögi körből. Nem fogok beleegyezni a státusztörvény módosításba. Nem sebtapasz kell ide, hanem radikális változás és reform.