A szomorú valóság

T.G. írása:

Kedves Csoporttagok! 

A számos szomorú poszt után, amelyet pályaelhagyó pedagógusoktól olvastam, leendő ötödéves tanárszakos hallgatóként én is szeretném megosztani gondolataimat. Amikor gimnáziumban a tanári pálya mellett döntöttem, egyrészt soha nem gondoltam volna, hogy az oktatás helyzete Magyarországon ilyen válságos állapotba kerül majd, másrészt pedig nem is voltam igazán biztos abban, hogy egyáltalán szeretnék pedagógus lenni. Ahogy teltek az egyetemi évek, egyre több olyan szaktárssal, hallgatóval találkoztam, akiknek viszont kora gyerekkoruk óta a tanítás volt az álma. Ők mind egytől egyig lelkes és motivált fiatalok, akiknek eltökélt céljuk (volt) az oktatás megújítása. Hihetetlen, hogy ezek az emberek milyen sok kreatív ötlettel állnak elő minden egyes kurzuson, amiket szívesen megvalósítanának majd pályájuk során, hogy minél jobban bevonják a tanulókat, és felkeltsék az érdeklődésüket az adott tantárgy iránt. 

A szomorú valóság azonban az, hogy az egyetemen arra készítenek fel minket, milyen lenne egy ideális világban oktatni, ahol az oktatás kiemelkedően fontos szerepet játszik az országban, a pedagógusok pedig megbecsült tagjai a társadalomnak. Azonban sajnos manapság ennek pont az ellenkezőjére látunk példát. Amikor erre gondolok, nem is annyira magam miatt szomorodom el, hiszen én soha nem voltam biztos abban, hogy valaha is tanítani szeretnék. Viszont amikor ezeket a lelkes és kreatív társaimat látom, akiknek a gyermekkori álma sajnos rémálommá változott, és akik – bármennyire is szerettek volna – nem tudnak, és már nem is akarnak részt venni ebben az oktatási rendszerben, elszorul a szívem. 

Amikor pedig tőlem valaki megkérdezi, milyen szakra járok az egyetemen, és elmondom, hogy tanár leszek, a legtöbben azt válaszolják, hogy ne aggódjak, mire végzek, már más lesz a helyzet, több lesz a fizetés. Olyan is előfordul, hogy valaki, mintha mi sem történt volna, a státusztörvény bevezetése után néhány nappal arra biztat, menjek bátran tanítani. Azonban sajnos azt kell mondjam: egyrészt már nem nagyon tudok benne hinni, hogy az elkövetkezendő néhány évben bármi is változni fog pozitív irányba, másrészt pedig már nem is annyira az alacsony fizetés az, ami visszatart, hanem az a szintű megalázottság, amivel manapság egy pedagógusnak szembesülnie kell. Éppen emiatt, még ha tényleg emelkednének is a bérek, mire megszerzem a diplomámat, én már nem vagyok hajlandó ilyen megalázott helyzetben kiszolgálni ezt a rendszert. Ennek ellenére kívánom, hogy egy szép napon tényleg sikerüljön valamilyen pozitív változást elérni, hiszen megfelelő oktatás nélkül egy társadalomnak nem volt, és soha nem is lesz jövője.