Zs.S.G. írása:
Több, mint egy éve, hogy beadtam a felmondásomat. Az odáig vezető lelki vívódásra nem szeretek visszagondolni. Mivel egyből elkezdtem egy cégnél a matematikatudásomat felhasználva dolgozni, nem volt időm belegondolni, milyen változást fog ez hozni az életembe. Ellenben, szinte egyből azt éreztem, hogy fenekestül felfordult. Akkor ezzel nem foglalkoztam, próbáltam a pozitív oldalát nézni az új munkakörnek és az új munkahelynek. Most júliusban, a státusztörvény megszavazásának pillanatában elkapott a sírógörcs. Ekkor döbbentem rá, mennyire nem gyászoltam meg a tanári énemet egy évvel ezelőtt. Mert a tanítás nem csupán egy munka… olyan szintű hivatás, ami gyakorlatilag az ember minden porcikáját átjárja.
Hogyan is élem meg a mostani napjaimat? Miért fogott el vajon a sírógörcs? Nos, nosztalgiával gondolok vissza azokra a napokra, amikor még tanítottam. Elfog az érzés, mennyire hiányoznak a tanóráim – a diákok apró kis beszólásai és a hangulat. Hiányoznak a diákjaim – szinte nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk, s ha véletlenül találkozok velük a városban, ne örülnék nekik. Hiányzik a tantestület légköre – mindenki segített mindig mindenkinek. Hiányzik a lehetőség, hogy matematikát taníthassak – nekem ez nem csupán a munkám volt, hanem a szenvedélyem is. Főként a függvények (ezt a volt diákjaim tudhatják). Hiányzik az egész lényem, aki a tanítással töltött évek alatt voltam, aki nem munkaként fogta fel a tanítást. Szinte minden egyes dolgozatjavítás, osztálykirándulás-szervezés, felvételijavítás és iskolai rendezvény hiányként jelent meg az életemben.
Még mindig csak tanévben tudok gondolkodni. Az idő múlását nem hónapokban mérem, hanem szeptembertől júniusig tartó időszakban és nyárban. Természetesen vannak azok a dolgok, amelyek nem hiányoznak. Ezek egy része térített el a pályáról. A hosszú iskolában töltött napok, hajnali 2-kor történő tanórára készülések, a folyamatos e-mail írások és a végtelenül sok adminisztráció nem tartozik azok közé, amiket visszasírok. Az első cégnél töltött munkanapom után, mikor 6 óra előtt hazaértem, megkérdeztem a férjemet, hogy mit csináljak holnap reggelig. Nem tudtam róla, hogy léteznek szabad hétvégék, szabad esték. Ezeket nagyon élvezem most. Azt is, hogy nincsenek megélhetési gondjaim. De azt az érzést, hogy valaki nem tudja – bizonyos oknál fogva – azt a munkát végezni, ami a hivatása lenne, amiért élt, nem kívánom senkinek sem.
A státusztörvény megszavazásának pillanatában rájöttem arra, hogy mennyi volt kollégám vívódhat magában azon, otthagyja-e a pályát és mennyi diák gondolkozik el azon, mely tanára nem lesz már szeptemberben az iskolában. Én talán időben szálltam ki egy évvel ezelőtt – tudom, hogy saját magam szempontjából jó döntést hoztam. De a lelkem egy darabja azóta is halott.
Miután Felmondtam 
Hozzászólás