Az életem, miután felmondtam

Zs.S.G. írása:

Több, mint egy éve, hogy beadtam a felmondásomat. Az odáig vezető lelki vívódásra nem szeretek visszagondolni. Mivel egyből elkezdtem egy cégnél a matematikatudásomat felhasználva dolgozni, nem volt időm belegondolni, milyen változást fog ez hozni az életembe. Ellenben, szinte egyből azt éreztem, hogy fenekestül felfordult. Akkor ezzel nem foglalkoztam, próbáltam a pozitív oldalát nézni az új munkakörnek és az új munkahelynek. Most júliusban, a státusztörvény megszavazásának pillanatában elkapott a sírógörcs. Ekkor döbbentem rá, mennyire nem gyászoltam meg a tanári énemet egy évvel ezelőtt. Mert a tanítás nem csupán egy munka… olyan szintű hivatás, ami gyakorlatilag az ember minden porcikáját átjárja.


Hogyan is élem meg a mostani napjaimat? Miért fogott el vajon a sírógörcs? Nos, nosztalgiával gondolok vissza azokra a napokra, amikor még tanítottam. Elfog az érzés, mennyire hiányoznak a tanóráim – a diákok apró kis beszólásai és a hangulat. Hiányoznak a diákjaim – szinte nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk, s ha véletlenül találkozok velük a városban, ne örülnék nekik. Hiányzik a tantestület légköre – mindenki segített mindig mindenkinek. Hiányzik a lehetőség, hogy matematikát taníthassak – nekem ez nem csupán a munkám volt, hanem a szenvedélyem is. Főként a függvények (ezt a volt diákjaim tudhatják). Hiányzik az egész lényem, aki a tanítással töltött évek alatt voltam, aki nem munkaként fogta fel a tanítást. Szinte minden egyes dolgozatjavítás, osztálykirándulás-szervezés, felvételijavítás és iskolai rendezvény hiányként jelent meg az életemben.


Még mindig csak tanévben tudok gondolkodni. Az idő múlását nem hónapokban mérem, hanem szeptembertől júniusig tartó időszakban és nyárban. Természetesen vannak azok a dolgok, amelyek nem hiányoznak. Ezek egy része térített el a pályáról. A hosszú iskolában töltött napok, hajnali 2-kor történő tanórára készülések, a folyamatos e-mail írások és a végtelenül sok adminisztráció nem tartozik azok közé, amiket visszasírok. Az első cégnél töltött munkanapom után, mikor 6 óra előtt hazaértem, megkérdeztem a férjemet, hogy mit csináljak holnap reggelig. Nem tudtam róla, hogy léteznek szabad hétvégék, szabad esték. Ezeket nagyon élvezem most. Azt is, hogy nincsenek megélhetési gondjaim. De azt az érzést, hogy valaki nem tudja – bizonyos oknál fogva – azt a munkát végezni, ami a hivatása lenne, amiért élt, nem kívánom senkinek sem.


A státusztörvény megszavazásának pillanatában rájöttem arra, hogy mennyi volt kollégám vívódhat magában azon, otthagyja-e a pályát és mennyi diák gondolkozik el azon, mely tanára nem lesz már szeptemberben az iskolában. Én talán időben szálltam ki egy évvel ezelőtt – tudom, hogy saját magam szempontjából jó döntést hoztam. De a lelkem egy darabja azóta is halott.


Posted

in

by

Tags:

Hozzászólások

Egy hozzászólás a(z) “Az életem, miután felmondtam” bejegyzéshez

  1. T.Sz. avatar
    T.Sz.

    Aki nem élte át azt az érzést,amit a gyerekek csillogó szeme,mosolygó arca,lelkesedése jelent egy-egy tanítási óra,udvari beszélgetés során,no ők valóban munkának tekintik ezt a hivatást.Pedig messze nem az.Nem véletlen,hogy tanító és betegápoló apácák tették ezt évszázadokon át.
    Mert ezt nem lehet félgőzzel tenni.Vagy nem lenne szabad…. Mi nem csak a ránk bízott gyerekek testi és lelki fejlődéséért vagyunk felelősek.A családjukért is.A munkaidőnk lejárta után is tovább kattog az agyunk,lelkünk a napi eseményeken,mondatokon.Volt amikor lathatóan iluminált apuka jött este f8-kor a gyerekeiert az iskolába.Másnap reggelig aggódtam értük,hogy épségben hazaertek-e.Jó néhány éve történt,ma is emlékszem az esetre.És arra is,amikor egy harmadikos, komoly tanulási nehézsegekkel küzdő fiú először olvasta el azt a versszakot hibátlanul,amit hosszú ideig gyakoroltunk.Ma is magam előtt látom őt.Észre sem vette,hogy sikerült.Dávid,hallottad,hogy hogy olvastál?Hibátlan volt.felemelte a fejét,bátortalanul elindult a mosoly a száján,és kétoldalt megfogta az ujjaival a mosolyát.Ma sem felejtem el.
    Bennem is 40 évnyi tanítás után rengeteg emlék pereg az agyamban,szivemben.Ennek a hivatasnak a legszebb része megnyerni a gyerekek bizalmát.Bevonni őket a játszva tanulás varázslatába.Mert aki gyerekekkel foglalkozik,neki bizony varazslónak,tündérnek,anyapótlónak is kell lennie.Mi otthon,a saját családunk körében is azon töprengünk,hogy lehetne játékosabban,érdekesen,változatosan megteremteni a gyerkőcöknek a tudás felfedezésének az örömét,kitalálni,miből keszítsünk másnap technika órán játékot.A tanítói lét olyan állapot,ami sokszor az álmainkba is beköltözik.Volt olyan gézengúz,aki bizony hajnali 3-kor csintalankodott az álmomban napokon át.Ezt nagyon kevés társ viseli el.
    /Érdekes eredménye lenne egy ilyen kutatásnak.Nekem két házasagom nem bírta./
    Amikor 39 fokos lázzal a 33 gyereknek karácsonyi ajándékot készítettem.Vagy amikor a saját pénzemből tiarat vettem annak a kislánynak,aki az országos szavalóversenyt megnyerte.Abból,amit a 40 év alatt matricákra,játékokra,alapanyagokra,fejlesztő anyagokra,jutalomtárgyakra,radirra,tollra,ceruzara,ragasztóra,csokira,cukorra költöttem, biztos összejönne egy tengerparti nyaralás.Boldogan tettem.
    Amikor évek,évtizedek múlva is megállítanak a volt tanítvanyaim,vagy a szüleik az utcán, felhívnak telefonon,emlékeznek rám,akkor tudom,hogy érdemes volt…🙂🌺
    Hagytam nyomot magam után.Ma már nyugdíjas vagyok,retttttttentően hiányoznak a kicsik.Alsóban tanítottam.A lelkem egy darabja velük maradt.Boldogság felidézni amikor láthattam a sikereiket,odabujtak hozzám,átöleltek.Megosztottak velem a titkaikat.Irhatnék egy könyvet,aminek az egyik fele arrol szólna,miért jó ezt a hivatast választani.A könyv hátsó részétől pedig arrol szólna,miert ne válasza valaki ezt a hivatást.A kettő közötti üres lapra ezt írnám:
    A döntés a Tiéd.🙂
    Bármilyen nehézségekkel kellett megküzdenem,én azt csinálhattam,amit szerettem.
    Amikor pályakezdőként 1982-ben 3000 Ft volt a fizetésem,akkor sem volt sok.
    De az első jutalmamból vehettem egy állólámpát./Ma is megvan./
    De a mai fizetésem………
    A hivatastudatból sajnos nem lehet kenyeret venni,a számlákat kifizetni.
    Fáj,hogy fiatal koromban sem volt nagyon megbecsült szakma a pedagógus,de ami mára kialakult,az elkeserítő.
    Hívő emberként maradnak az imák.
    Együtt érzek azokkal a kollégákkal,akik ha el is hagyják a pályát,a lelkük mindig a gyerekekkel marad.
    Ez nem múlik el,mint a kanyaró.
    Továbbra is leszólítok gyereket a buszon,villamoson,mesélek az éppen utazó gyerekekbek,mert nem bírom ki.
    Számomra ŐK a napsugarak.
    Kívánom,hogy a következő generáció is lássa meg ennek a hivatasnak a szépségét,és legyen lehetőségük növeszteni a gyerkőcök szárnyait.
    Ehhez kívánok sok sikert!

    Kedvelés

Hozzászólás