Nem feladtam, hanem ráeszméltem az igazságra

Anonim beküldőnk írása:

Egyetemistaként hívtak vissza vidékre a volt iskolámba tanítani. Az ingázást vállalva boldogan és büszkén jártam be öt éven át a munkahelyemre. Két diplomát szereztem, letettem a minősítő vizsgát és aktívan részt vettem a közösségi életben. Huszonévesen a továbbképzéseken gondolkodtam, fejlődni akartam. Minden nap egy kicsivel jobban csinálni. Személyes kapcsolatot alakítottam ki a gyerekekkel és a szülőkkel, kötődöm hozzájuk, szeretem őket.
Meg voltam győződve arról, hogy ez a hivatásom, ebben fogok kiteljesedni és státusztörvény ide vagy oda, nem adom fel.

Nem feladtam, hanem ráeszméltem az igazságra. A főnökeim nem álltak ki értem, nem becsülték a munkámat. A kollégáim nagy része ki van égve, és rám is ez a sors várt volna. Ha volt lendületem, ötletem, kreativitásom, véleményem, logikám, SZÍVEM, akkor csak legyintettek, hogy “itt ezt nem így szokás.”
A helyzetem szomorú, de anyagi szempontból megnyugtató. A kezdő tanár fizetést mindenhol megadják, még akkor is, ha nem veszem fel a telefont este tízkor és akkor is, ha hétvégén nem vállalok ingyen plusz munkát.

Miután felmondtam, sokkal jobban érzem magam. Persze nem azt mondom, hogy nem jön rám a sírás, amiért hiányoznak a tanítványaim és nem kattogok azon, hogy mi lesz velem.
Hiszek abban, hogy ezt a döntést a néhány évvel későbbi önmagam megköszöni.

Kitartást és bátorságot kívánok minden sorstársamnak!