Most harmadszor hagytam el a pályát (…) végleg elég volt

T.R. írása:

2023. január 20-tól már nem dolgozom a közoktatásban. Felmondtam. Azt gondolom, hogy vidéken ehhez sokkal több bátorság kell, mint a fővárosban, hiszen a nagy számok törvénye alapján vidéken kevesebb a lehetőség.

Most harmadszor hagytam el a pályát. Néhány évvel a nyugdíjkorhatár előtt úgy döntöttem, hogy végleg elég volt.

Soha nem politizáltam, nem foglalkoztam azzal, hogy ki van hatalmon. Azzal viszont igen, hogy kik kormányozzák az országot, és ők milyen rendelkezéseket hoznak egy szebb, boldogabb jövő érdekében. Most úgy tűnik, hogy a miniszter (és ez a szó azt jelenti, szolga) nem a jövő generációját szolgálja, és az oktatásban résztvevő szakembereket végképp nem.

Világéletemben pedagógusnak készültem. Igaz, emellett sok minden más is érdekelt, de eddigi leköszönéseim mögött mindig a tanári „karrier” kilátástalansága húzódott meg. Más területeken próbálkoztam, nem is kevés sikerrel. Pontosan tudom, mit jelent a versenyszférában dolgozni. Ennek dacára mindannyiszor, mint egy utazó, hazatértem az oktatáshoz.

Nagyjából 15 éve kongatom a vészharangot, hogy baj van, de lehet, hogy több. Az viszont biztos, hogy már akkor is hasonló problémákkal küszködtünk a kollégáimmal, mint most. Azt gondoltam, nincsen lejjebb, de figyelve a híreket: tévedtem. Azóta csak rosszabb lett. Döbbenetes volt látni, hogyan fogy percről percre a tanári pálya becsülete, és mennyire ragaszkodik a mindenkori oktatásügy egy Mária Terézia-korabeli oktatási rendszer fenntartásához. Szemléletváltásra, igazi reformokra lenne szükség. Nem most, hanem már réges-régen. Nyilvánvalóan nem lemásolni kell más országok, nemzetek oktatási metodikáját, tanterveit, elegendő lenne tanulni belőlük. Ehelyett – úgy tűnik –, mintha szánt szándékkal süllyesztenék az oktatást a búvárbéka feneke alá.

15 éve foglalkozom tanfolyamok szervezésével és megtartásával, így vettem egy mély levegőt, bátorságot, és megléptem azt, amit már régen kellett volna. Szerencsém van, mert olyan területen haladok tovább, amihez értek, amit tanultam. Nincsen nagy múltam a versenyszférában, de van tapasztalatom az oktatásban, ezért magántanárként is dolgozom. Egyedülálló nőként azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy a közoktatásban tanítsak. Viszont optimista vagyok, bízom abban, hogy így is megtalálom a számításomat.

Nem könnyű. A gyerekek nagyon hiányoznak, mert számomra nem zaj volt az iskolai zsibongás, hanem a mindennapjaim teremtő része. Nem a tanórák hiányoznak legjobban, hanem a velük együtt töltött idő. Mindig energiával töltöttek fel, örömmel figyeltem őket vagy játszottam, táncoltam, hülyéskedtem velük. Küzdöttem a kiégéssel, és ezt csak úgy tudtam elkerülni, hogy többet voltam az osztályban, mint a tanáriban. Ez hiányzik a legjobban.

Miután felmondtam, igyekeztem megszokni azt, hogy ezentúl nincsenek évnyitók, amiken részt kell vennem, már nem kell szerveznem az iskolai ünnepségeket. Nem kell éjszakába nyúlóan dolgozatokat javítani, az aktuális vezetésnek szót fogadva valótlan adatokat rögzíteni az e-naplóba, már nem kell ácsorogni a folyosón, ügyelni, haszontalan, végeláthatatlan értekezleteken nyitott szemmel szunyókálva ücsörögni, a mindennapi gyakorlatban nem alkalmazható „továbbképzéseken” részt venni. És nem asszisztálok a gyerekek tönkretételében, nem leszek része egy olyan rendszernek, ahol egy kamasznak naponta többet kell dolgoznia, mint egy felnőtt embernek. Egyszerű a matek: ha egy héten 32-33 tanórája van egy 13 éves gyereknek (és ehhez hozzá lehet még számolni az otthoni tanulást, a különórákat, az edzéseket), akkor mennyi marad a saját életére? A kamaszkora vagy ifjúkora megélésére? A kérdés költői, és jónéhány évig – sajnos – az is marad.

Munka mellett angolul és németül tanulok. Hiszem és vallom, hogy hogy minél többet dolgoztatjuk az agyunkat, annál frissebb marad. Utazom, amennyit csak tudok.  Nem ijedek meg attól sem, ha más kihívások elé állít a sors, mert az eddigi tanári pályám során volt részem kihívásokban, nem is kevés.

Megtanultam küzdeni, a lehetetlen is kreatívan teljesíteni, és ezt a rendszernek köszönhetem. Ezért az egyért nagyon hálás vagyok.