Üdv státusztörvény, viszlát állami pedagógusi pálya

A.A. írása:

Pedagógiai szakszolgálattól mentem el, jelenleg felmondási időt töltök. Négy tanévet dolgoztam utazó gyógypedagógusként. Vannak ennek a típusú munkának is előnyei hátrányai, de szerettem, szeretem. Ezalatt a pár év alatt is érezhetően megnőtt az ellátotti gyerekszám, egyre jobban nyomasztóvá vált, hogy hiába készülök éjszakába nyúlóan a másnapra, nehéz eredményes órákat tartani ennyi gyereknek egyszerre, nehéz eredményt elérni heti egy alkalommal. Megoldási javaslat természetesen soha nem született, ez van, csináljuk.

De szerettem, szeretem. A készülést, az órákat, a gyerekeket. Nem utolsó sorban a kollégáimat. Őszintén úgy gondolom, nélkülük nem lehet sokáig bírni azt a terhelést, amit átélünk. Szerencsés közegbe kerültem, hiányozni fognak!

Sok hátrányos helyzetű, komoly tanulási gondokkal is küzdő gyerekek, akiknek a szüleivel sem egyszerű mindig megtalálni a közös hangot. A többségi pedagógusokkal is meg kell tanulni úgy kommunikálni, hogy az adott gyermek helyzetét közösen, együtt, eredményesen próbáljuk előbbre mozdítani. Ez sem egyszerű, sokan sokfélék vagyunk. Azt éreztem röpke pár év alatt is, amit itt töltöttem, érezhetően nőtt a pedagógusok leterheltsége. Rám, ránk, gyógypedagógusokra és a velünk való kommunikációra egyre kevesebb idő, energia maradt. De szerettem, szeretem.

A problémás gyerek néha nyűggé vált nekik. Kezdetben okoltam kicsit az egyes intézmények pedagógusait, lelkes fiatal voltam, a világot is meg akartam váltani, nem tudtam hova tenni egy-egy kolléga viselkedését. Aztán beleláttam, hallottam, ki kit helyettesít, már megint… hogy rohannak az iskola busszal — kísérni kell a gyerekeket… mire ők hazaérnek onnan… hogy a Kréta aztán hiánytalan kell legyen, határidőre, olykor értelmetlen kitöltési kérésekkel. Azzal a gyerekkel kellene dolgozniuk, dolgoznunk eredményesen aki próbálja a kis zsebébe betömni a menzán az üres kenyeret, hogy elvigye haza… és összenézünk, megijed, látom rajta, mert nem szabad többet kivenni… de rámosolygok, ő megnyugszik, visszamosolyog és tömködi tovább. Hiába, egy elsős méretű nadrágzsebbe nehezen akar elférni egy szelet kenyér. Aztán eljönnek fejlesztő órára és a maguk kis külterületi, sajátos szociokulturális közegükből tanulva megkérdezik tőlem, “van valami kaja nálad, éhen döglök”. Szerettem, szeretem őket.

Az alacsony fizetés az első perctől kezdve beárnyékolja a mindennapjainkat. Állandó téma a kollégáim között, a hónap végére ki mennyire megy mínuszba a bankszámlán. Én erről nem is tudtam sokáig, hogy “ilyet lehet” — milyen pedagógus barát funkciók vannak… nekem erre még nem volt szükségem, mert ahogy a férjem fogalmaz, szerencsések vagyunk, hogy én a hobbimnak élhetek. Ezen egyszer majdnem összevesztünk, mert dolgozó nő vagyok, és azt érzem, sokat is próbálok beletenni magamból, az időmből, az energiámból a munkámba, szóval mit is jelentsen ez… azután eltelik három hét a fizetés után, én csak ételt veszek otthonra, négyünknek. A férjem elmegy tankolni, a férjem kifizeti a gyerekeink iskolai menzáját, kirándulását, ja néha ruha is kell nekik, ezek a kölykök már csak ilyen nagy igényűek… és a fizetés előtti héten már ételt is ő vesz. Akkor megértem mit jelent az, hogy a hobbimnak élek. De szerettem, szeretem.

Nem terveztem elmenni, a munkám jellege adott, problémás gyerekek, tudtam, vállaltam, ezt tanultam, szerettem és szeretem. A fizetés már rég kritikán aluli, de ugye legalább nem a bányában kell dolgozni — ezt annyit hallottam már, hogy egészen elhittem, hogy ez egy normális érv. Szóval így szépen eléldegéltem, mert szerettem, szeretem. Aztán valami egyre inkább megtört. Fájni kezdett a lelkemnek, hogy megbélyegeztek. A politika céltáblája lettem. Én a kisvárosi, azt hiszem elhivatott, küzdő pedagógus. Nem akarok mártírkodni, de azt hiszem, se fizetett baloldal, se Soros-bérenc, se semmi hasonló nem vagyok. De sokat dolgozó, mégis eltartott dolgozó nő igen, elhivatott de csak egyre inkább retorziókat, bántásokat kapó pedagógus is. Hogy rendes fizetés nincs, már elfogadtam. Talán azt se kellett volna, de hát elhivatottság meg ilyesmi ugye… de, hogy elismerés sincs, cserébe lesz büntetés, fenyegetés, ingyen munka, megaláztatás, az már sok. Nem vagyok az állam szolgája. Üdv státusztörvény, viszlát állami pedagógusi pálya. A munkám és a gyerekeket szerettem, szeretem. Ezért folytatom, de más formában. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Magam számára leginkább elismerést, megbecsülést, a tanulók számára szabad oktatást, a pályán maradóknak pedig egyelőre óriási kitartást kívánok.