Miért nem tudnak az emberek kiállni egymásért?

R. írása:

Pedagógus voltam, már nem vagyok az. Félig meddig a családom is pedagógus emberekből áll, de már ők sem azok. Nyugdíjasok. Rendszeres téma az alkalmankénti családi beszélgetéseken az országos helyzet, a pedagógusok, az oktatás…

Ez az írás most nem is az én történetem, hanem leginkább azoké, akik még a rendszerben dolgoznak.

Kérdéseim vannak, sok, és azt hiszem, még több is lesz, ha nem változik valami. (Akinek nem inge, ne vegye magára, biztos – remélem – vannak még kivételek).

Szóval van egy olyan – státusztörvény tervezet, olyan is, hogy rendszeres pénzhiány, alulfizetett – átlagos jövedelmet el nem érő bérek, spórolási felszólítás az intézmények felé a központtól, aztán olyan is, hogy a szülők és még a rendszerben dolgozók feladata bizonyos dolgokat megoldani. Van egy minősítési rendszer, ami ellen szintén kevesen szólaltak fel annak idején, inkább vért izzadtak, nem aludtak, elvették a családjuktól az időt, alkalmanként jókat káromkodtak, hogy ez azért mégiscsak túlzás x év tapasztalattal, megspékelve pár diplomával, de mégis jön az, hogy hát ezt meg KELL csinálni.

Minősítés: egy tanári pályán lévőt több más hasonszőrű pályán lévőt MINŐSÍT. Vannak, akik nevetve adták nevüket a feladathoz, mert plusz pénz. MINŐSÍTENI.
Egyáltalán hogy jön valaki ahhoz, hogy egy másikat minősítsen, úgy, hogy ő semennyivel sem több, mint a másik, azaz nem tudhatjuk, mert ugye fordított esetben őt nem látja viszont az tanítani, akit épp minősíteni merészel, sem nem láthatja azt, ő esetlegesen milyen óravázlatot készít el ésatöbbi… Ez a dolog hogyhogy évek óta rendben van? Miért fogadják el olyan sokan?

Nemrégiben olvastam egy nyilvános pályázatot, egy igazgatói posztra, ahol teljesen nyíltan leírta az illető, önkéntes munkával (az intézményben dolgozók részéről) mennyi felújítás történt az iskola falai között. (Csendben megkérdezem – ez normális?) Aki mindehhez asszisztál, az normális? Normális dolog az, hogy egy állami intézményben – önkéntes munkaként, alkalmazottak, azok barátai, esetleg szülők bevonásával történnek meg a festések, eszközök javításai, alkalmanként a tantermek felújításai? Normális dolog az, hogy adományozók járulnak hozzá az intézményi feladatellátás köréhez tartozó eszközök biztosításához? Normális dolog ez, hogy egy igazgató minden esetben végrehajtja a számára SEM elfogadott utasításokat? Normális dolog-e az, hogy a tantestület idősebb tagjait kicsit sem érdekli, mi lesz a jövő generációjával, mert mikor arról van szó, hogy egy fiatal panaszkodik, a nyugdíj mellett dolgozó pedagógus megjegyzi halkan –

“Nem értem a mai fiatalokat, mi bajuk van. Bezzeg az én időmben. Nekem most jó. Nincs értelme a sztrájknak.”

Emellett persze mondta a magáét ő is, míg nem nyugdíj kiegészítésként járt be dolgozni az intézménybe.

Visszatérve az idősebb generációra, akik szerint minden rendben (de mégsem) – azok végiggondolják-e azt, hogy miután ők letöltötték és kihúzták a nyugdíj idejéig, mi lesz esetlegesen azokkal, akik majd utánuk következnek? Gondolnak-e az unokáik jövőjére, akiknek nem biztos, hogy lesz elegendő számú tanítónénijük/tanár bácsijuk? Milyen örökséget hagynak maguk után?

Aki nem nyugdíjas, vagy nyugdíj előtt álló, esetleg középkorú – felfogja-e, mi folyik körülötte, és ha igen, miért nem meri kimondani azt, hogy eddig volt és nincs tovább? Nem hiszem, hogy egy adott intézményben vannak csak azok a dolgok, amiket olvastam, vagy hallottam, vagy esetlegesen megéltem még annak idején én magam is.

Miért nem fogtok össze mindannyian a rendszeren belül?

A minap a következő szösszenet jött velem szemben egy fb csoportban:

(Tanuló:) -Tanárnő, maguk fognak sztrájkolni?
(Tanár:) -Nem tudom még, ….
(Tanuló1:) -Szerintem kéne. A bátyám csak 19 éves, de olyan szakmája van, amivel 600-at visz haza. Maga megkapja a felét ennek?
(Tanár hallgat, mert nyilván nem.)
(Tanuló2:) -Hagyd már, így is elég szánalmasak a tanárok.
(Egyetértő morajlás az osztályban.)
(Tanuló 3:) -Tanárnő, azért maga szerencsés ám, hogy eltartja a férje.

Egyébként ugyanezt gondolom. Szánalmas az egész minden. Egy pedagógus a személyiségével is nevel. Egy pedagógus, ha nincs jól, akkor azt az álszent, képmutató, játszmákkal teli viselkedést tanítja meg a gyerekeknek is, amit ő képvisel, még ha nem is akarja, akkor is. Egy pedagógus, aki nem tiszteli saját magát, azt a gyerekek sem fogják tisztelni. Ugyanakkor – egy pedagógus, aki nem áll ki önmagáért – az milyen tiszteletet érdemel? Egy pedagógus, aki nem tud kiállni másokért, az tulajdonképpen milyen pedagógus? Egy pedagógus, aki nem érti, mi folyik körülötte, ő milyen pedagógus? Az a pedagógus, aki érti és nem teszi, amit ez esetben kellene, na az milyen pedagógus?

Kérdések ezrei még, amik motoszkálnak a fejemben.

Számomra mégis a legérthetetlenebb, miért nem tudnak emberek kiállni egymásért???????? Ez nem csak a pedagógusokról szól, hanem minden egyes emberről ebben a társadalomban. Tetszik vagy sem, minden az oktatási rendszerből indul ki.