A státusz törvény bevezetésének híre volt az utolsó csepp

Anonim beküldőnk írása:

Negyedik éve dolgozom általános iskolai tanítóként egy megyeszékhelyű, jó hírnevű általános iskolában. Én is azok táborát erősítem, aki gyermekkora óta erre a pályára készült. A legtöbb történethez képest a mi intézményünkben emberbarát (többnyire) a vezetés és a kollégák is viszonylag összetartóak. Mégsem tudtunk egy alkalommal sem jelentősen megmutatni magunkat sztrájk közben… már amennyire 2 óra sztrájk alatt ez lehetséges lehet.

Az elmúlt fél évben megtörtem és elfogyott minden motivációm. Rengeteg túlmunka, semmi támogatás. Sose szóltam, nem panaszkodtam, kötelességtudóan sorra oldottam meg a rám mért feladatokat – valószínűleg rosszul tettem. Egyre többet és többet pakoltak rám. Tavaly elsős osztályt kaptam, rengeteg iskola éretlen, problémás, agresszív gyerekekkel. Semmit érő tankönyvekkel. Nagyon sokat küzdöttünk velük, segítséget nem kaptunk. Megoldottuk, javult a helyzet, bár a szülőktől folyamatos a nyomás (legalábbis nálunk). Tőlünk várják el, hogy megneveljük a gyereküket, más gyerekét, holott nem ez a dolgunk, nem ezt tanultuk. Volt nem egyszer olyan alkalom, hogy órákat beszéltek a telefonba vagy a kapuba és nem érzékelték, hogy elég. Persze mindez a saját szabadidőmből ment már el. Nyilván ez az én hibám is, miért adtam meg a telefonszámomat, miért nem léptem ki belőle. Hittem benne, hogy tudnak ezzel megfelelően élni, tévedtem. Folyamatosan próbáltam a jót meglátni minden helyzetben, keresni a pozitív dolgokat. De már nem megy, türelmetlen, feszült és enervált vagyok, pedig még csak a 28. életévemet töltöttem be.

Vegetáltam, megoldottam a benti feladataimat, helyettesítettem, javítottam, rendet tettem az osztályomban, adminisztráltam, versenyeket raktam össze, készségesen válaszoltam a szülők óhajára, sóhajára. Aztán jöttek az egészségügyi problémáim, aminek kezelésére alig jutott időm, amitől veszélybe került a családalapításunk. El kellett gondolkoznom, mi a fontosabb számomra, mások családja vagy a sajátom, mert nem tudom mind a kettőt menedzselni megfelelő módon. Anyagi biztonságunk nincs, energiám és időm sincs rá, hogy harmadik és negyedik állást vállalják. Lehet önző is vagyok. Azon is el kellet gondolkoznom, ha már most így érzem, pedig a státusztörvény még a kanyarban van csak, mi lesz ha ideér?! Gyakorlatilag 4 éve a pályán vagyok és nincs életem.

Tök jól hangzik, hogy nyári szünet, ilyen szünet, olyan szünet. Erre az évre 46+2 nap szabadságot kellett elosztani, meghatározott módon a szünetekre. Gyakorlatilag mínusz 1 napban vagyok úgy, hogy egyetlen napommal sem rendelkeztem szabadon. Tényleg, milyen jó is ez a sok szabadság…

Március közepén felmondtam. Vérzik a szívem, sajnálom a gyerekeket és a kollégákat. Borzalmas olvasni, hallani, látni, hogy mik készülnek. A státusz törvény bevezetésének híre volt az utolsó csepp.

Nem tudom ezt tovább csinálni. Megkötött kézzel, lábbal, elmével és betapasztott szájjal még lentebb döngöltetni a sárba nem akarom magam. Nem annak a rovására, hogy közben a személyes céljaim sorra halnak el, mennek el mellettem az idő múlásával. Én is, mi is EMBEREK vagyunk, nem biorobotok, nem szolgák vagy rabszolgák.

Szörnyű látni, hogy kollégák néhány évvel a nyugdíj előtt vagy kisgyerekkel azon gondolkoznak, hogy aláírják vagy ne írják alá a változásokat. Nagyon sokáig ostoroztam magam, haragudtam magamra, amiért a felmondás és a pálya elhagyása mellett döntöttem. Látva az elkövetkező időket azonban azt érzem nem is lett volna más választásom.

Én még ,,könnyebb” helyzetben voltam, nincs családunk. Bár, lehet, ha a rendszerben maradtam volna, nem is lett volna soha, helyette járhattam volna napi 90 km-rel arrébb helyettesíteni, mert ez normális dolog.

Májusban már máshol dolgozom. Elhagytam a pedagógus pályát, de a lehetőségeimhez képest küzdeni fogok és bízni abban, lesz még alkalmam visszatérni egy jobb oktatási rendszerbe.