Felmondtam és elhagytam az országot is

H. írása:

2015-ben kerültem a közoktatás területére, az azt megelőző években szociális területeken tevékenykedtem. Bíztam benne, hogy jobb lesz, hogy a gyermekek helyzetére nagyobb hangsúlyt fektetnek ebben az országban, és azt is hittem, hogy az oktatási rendszer jobb állapotban van, mint az akkor már kellően megreformált és átalakított szociális szektor.

Az új munkaterület, az új feladatok lekötötték eleinte figyelmemet annyira, hogy kevésbé érzékeltem az akkor már elkezdődött, nem feltétlenül megfelelő irányba történő változásokat ezen terület vonatkozásában is. Az új munkakör szükségessé tette, hogy újabb tanulmányokat kezdjek, melyekbe nagy lelkesedéssel vágtam bele, majd mindez a nagy lelkesedés a főiskola elvégzéséhez közeledve egyre inkább alábbhagyott.

Szakdolgozatomban az integráció témakörét vizsgáltam meg többségi és szegregált intézmények esetében, az eredmény pedig lesújtó volt. A többségi pedagógus nem volt felkészítve megfelelően az integrációban részt vevő tanulókkal kapcsolatban, hiányos ismeretei voltak, a gyógypedagógus, ha volt is, kevésnek bizonyult, summa summárum: senki sem volt elégedett a helyzettel.

Soha nem fogom elfelejteni életemben azt a pillanatot, mikor a szakdolgozat védésekor hozzám intéződött utolsó kérdésként: „Erre az eredményre számított?” Majd kifejtettem, hogy nem. Mire azt a választ kaptam, „… Maga még nagyon naiv. Mindenki tudja, hogy az integráció nem működik.”.

A főiskolai képzés miatt tanulmányi szerződést és valamennyire röghöz kötést is előírtak, azaz aláírtam, mert eleinte ténylegesen azt gondoltam, a helyemen vagyok, ezt akarom, fogom és tudom is csinálni. Vártam. Bíztam abban, hogy jobb lesz. Amikor elkezdődött az országos sztrájk, gondolkodás nélkül jeleztem a vezetőmnek, hogy én szeretnék benne részt venni, majd kiderült, hogy nem, mi nem sztrájkolhatunk. Tulajdonképpen de, de úgy meg mégsem. Aztán persze a tantestület sem volt partner. Ott voltam egyedül.

A mai napig nem értem ezt a hozzáállást, miközben mindenki panaszkodik, elégedetlenkedik, ha helyzet van pedig senki nem mondja ki a véleményét, vagy áll ki egy ügy mellett… az okok leginkább a félelemben gyökereznek, ezt többen ki merték mondani nekem… Kezdtem nem találni a helyemet. Nem a gyermekek között. A körülményeim tekintetében, a kollégák között. Mert miért nem állunk fel, ha igazából senkinek nem jó?

Kissé megterhelő volt számomra az is, hogy minden évben új osztályt kaptam, mint osztályfőnök. Mire összeszoktam volna a tanulókkal, megismertük volna egymást, az osztály vagy megszűnt, vagy elvették tőlem. A főiskola végzését követően jeleztem, hogy a végzettségemnek megfelelő osztályban szeretnék tanítani, de a szakmai létszám hiánya miatt erre csak 3 év eltelte után volt lehetőségem. Külön, differenciáltan foglalkoztam középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő és tanulásban akadályozott tanulókkal is, előfordult, hogy autizmus spektrumzavarral diagnosztizált és súlyos, halmozott fogyatékossággal élő tanuló is volt az osztályban, ami azt jelenti, hogy eltérő tanterveket, fejlesztési feladatokat 1 óra alatt (45 perc) többfelé kellett differenciáltan megvalósítani.

Szerencsés esetben a tantárgyak azonosak voltak, de előfordult olyan helyzet is, mikor nem lehetett más megoldást találni – pl. történelem mellé környezet és egészségnevelés tantárgy került. Érdekes eset volt a II. világháború történéseit, a tűzoltó munkájának bemutatásával párhuzamosan tanítani… Szakmailag sokan kifogásolják ezt a fajta működést és őszintén én sem értek egyet vele, mert sajnos egyik csoport mindig a másik kárát szenvedi meg, ha ilyen szintű összevont tanulói közösségekről beszélünk, amellett embert próbáló feladat is megfelelni pedagógusként ennek a szakmai kihívásnak. Ugyan nem volt könnyű, mégis ez zavart a legkevésbé.

Emellett rendszeres, szinte minden tanévben felmerülő probléma volt az anyagi támogatások hiánya bizonyos, az iskolai feladatellátáshoz szükséges eszközök beszerzése kapcsán. A gyomrom forgott, miközben olvastam a híreket micsoda pénzek és támogatások jutnak olyan területekre, amire véleményem szerint kevésbé kellene támogatást nyújtani, mint mondjuk egy iskola mindennapi működéséhez szükséges eszközök beszerzésére pl.: kisbusz. A kiadások nőttek, a támogatás mértéke, úgy éreztem, folyamatosan csökken, az idei tanévben pedig már nyomtatni sem lehetett feladatlapokat az iskolában, csak külön engedéllyel, mert eljutottunk addig, hogy a papíron is spórolni kell. Végig néztem, ahogy egy vidéki iskola fűtésrendszerét fatüzelésűvé alakítják át, míg a téli hónapok egy részét a gyermekek kabátban és kesztyűben ülték végig az iskolai tanórákon, vagy épp elektromos radiátorral próbálták felfűteni a tantermet… A papír spórolással kapcsolatban felvetődött, hogy a szülőktől kérjük meg, erre viszont nem voltam hajlandó, vállalja a felelősséget a tankerület, vagy a minisztérium, hisz a tankerület is inkább minisztérium alá vont terület, tehát azt teszi, amit „felülről” megkövetelnek tőle.

Minőségi tanóra elvárása – de úgy, hogy a saját költségen vásárolj – vigyél az iskolai óra megtartásához szükséges eszközöket… senki nem kérte, mégis megteszed… (elképesztő). Az anyagbeszerzést több esetben – szinte minden évben ősszel kellett írni, de mire megjött a válasz, hogy szabad, sok esetben már inkább az ember alkalmanként megvette saját költségen, vagy vitte be otthonról az eszközöket.

A nyomás és elvárás nagy, a fizetés kevés. 2 diplomával – 18 év közszférában eltöltött idő után 260.000 nettó forint a fizetésem. Majd elfelejtettem. Nyelvvizsgám is van. Miután megszereztem, eltörölték a kötelező nyelvvizsgát…1 hétre rá… A pénzt senki nem térítette meg, sem azt amennyi idő és energia ment bele az idegen nyelv tanulásába… Nincs adókedvezményem és semmim, tehát nem lesz több. Nem lealacsonyítani akarom a szakmunkásokat. Sem más szakmát végző embereket. Ennek ellenére van olyan ismerősöm, aki kevesebb tanulással többet visz haza (sokkal), mint amennyire ma egy értelmiségi réteghez tartozónak a köz szolgálatában lehetősége van…

Elkeserítő, hogy mennyire értéktelen ez a szakma, mennyire nincs megbecsülve, micsoda körülmények között vagy kénytelen dolgozni. Év elején emlékeimben él, amikor a vezető – szakmai feladatának eleget téve, jelentést kellett, hogy adjon a hőmérők helyzetéről. A fűtés spórolása miatt, mert nézték, mennyi lesz az annyi, ugyanis bizonyos fok fölé nem mehetett a hőmérő…

A továbbképzések. Kötelező. Az adminisztráció rengeteg. Emlékeimben él még, mikor a ragasztón spórolunk …

Szóval elég lett. Felmondtam és elhagytam az országot is. Alacsonyabb szintű munkakörben 3x annyi pénzért dolgozom jelenleg. A szívem fáj. Imádom a gyerekeket, a szakmát. Hivatástudatból viszont nem lehet megélni. Kint vagyok és azt látom, ami itthon nincs. Terveim között szerepel, hogy visszatérek erre a pályára, de nem itt. Külföldön.

Addig nem jövök vissza, míg van máshol többért, jobb körülmények között lehetőség. Sajnos még takarítóként is többet lehet keresni külföldön, mint Magyarországon pedagógusként. Mindenesetre sok évet vártam és nem megy tovább.

„Köszönöm”, Magyarország.