Elvesztettem a hitemet abban, hogy lesz javulás

B.F.V. írása:

Több, mint 20 évig tanítottam egy kis családias iskolában természettudományos tantárgyakat. Kezdőként kezdtem ott tanítani. Akkor még körbevettek tapasztalt idősebb kollégák. Sokat segítettek, sokat tanultam tőlük.

Sajnos már az első 2 tanévem után rá kellett jönnöm azonban, hogy míg ők mindent elfogadtak, amit az oktatási rendszer rájuk erőltetett, nekem, egy fiatalabb generáció tagjaként, nem fog menni mindent lenyelni. Mégis beálltam a sorba, mert mindig is tanítani szerettem volna. Évekig felemeltem a hangom az igazságtalanság ellen. Értekezleten, fórumokon mindig én voltam az, aki szóvá tette ezeket. Közben szakmailag is kiteljesedtem. Osztályfőnök, munkaközösségvezető lettem. A tanítványaimmal rengeteg versenyen indultunk. Országos, megyei és területi helyezéseket elérve. Közben naivan bízva a pozitív változásban.

Ehhez képest fokozatosan romlott a helyzet: nyugdíjba vonuló kollégák, helyettük vagy jött valaki, vagy nem. Jövő-menő óraadók, 2-3 hónap után felmondó újrakezdő kollégák, akik mindenhol is dolgoztak már. Tanítási tapasztalatuk nem volt. Emelkedő óraszámok, helyettesítések, szakmaiatlan döntéseknek kellett megfelelni, zaklattak a tanfelügyelettel , a portfólióval, BECS elnökséget bíztak volna rám pluszba a korábbi pozícióimat megfejelve.

A történet vége felé már mind a 4 term.tud. tantárgyat én vittem a 2 helyett. Rengeteg plusz feladat. [a 4 természettudományos tárgy: kémia, biológia, földrajz, fizika — a szerk.]

Míg kezdőként azzal a jelszóval kaptam plusz feladatokat (pl. bemutatója óra, táboroztatás), hogy “Te még fiatal vagy, bírod!”, addig 45 évesen a fokozatos terhelésre az volt a jelszóval, hogy “Nincsen más, akire bízhatjuk, muszáj elvállalnod”.

Ekkor mondtam fel.

Elvesztettem a hitemet abban, hogy lesz javulás. Beláttam, hogy a változás lehetősége kívülről nem jön, magamnak kell megmenteni saját magamat.

A döntés 1 éjszaka alatt megszületett. A távozás viharos volt. A tanker aznappal elengedett. Mindez stílusosan szeptember 1.-én történt. Nem terveztem előre, nem akartam kitolni senkivel , de bevallom ott és akkor végre csakis MAGAMAT néztem.
A felmondáskor nem volt semmi más kapaszkodóm, csak a családom támogatása és az az önbizalom, amit egy 2 évvel korábban megszerzett OKJ-s szakmai bizonyítvány megszerzése jelentett.

Logisztikai ügyintézést tanultam munka mellett esti iskolában. Kitartás és sok tanulás kellett hozzá.

Enélkül a végzettség nélkül lehet nem lett volna elég bátorságom váltani. Kellett a tudatomnak, hogy “értek” máshoz is, mint a tanításhoz.

Eleget hallottam én is a pedagógusok körében népszerű siránkozást, hogy “De hát mihez kezdhetnék, nem értek máshoz!”.
Én be akartam bizonyítani, hogy ez nem igaz.

A felmondás után kerek 1 év múlva találtam olyan állást, amit igazán szerettem volna. Olyan régióban élek itt keleten, ahol egy közeli városban viszonylag sok munkalehetőség van. Megválogattam, mire adom be a jelentkezésemet. Ami kicsit is lehúzónak tűnt, vagy megalkuvással járt volna, meg sem próbáltam (pl. hívtak másik iskolába tanítani).
Közben nem voltam jövedelem nélkül: Igénybe vettem a 3 hónap munkanélkülit, ami jár, az jár :). Bevállaltam felnőttképzéseket (nagyon pozitív élmény volt).

Az álláskereséssel hol intenzívebben, hol lazábban foglalkoztam, de 1 évig folyamatosan próbálkoztam és végül sikerült. Multinál vagyok. Sokkal jobb munkakörülményeket tapasztalok. Megbecsülést mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Nyugalom van. Sok újdonság. Egyszerűen úgy jellemezném: én most hagytam el az iskolapadot és megérkeztem a való világba.

Tervben van hogy még nyelvet tanulok majd, hogy felelevenítsem a lappangó tudásomat, mert az előny ebben a munkakörnyezetben.
Ne higgyetek a visszahúzó pesszimista hangoknak. Itt már nem lehet megalkuvóan másokra várni. Ne féljetek váltani. Rajta.