Az oldal még meg sem született, csak formálódóban volt, amikor már valaki megjegyezte, hogy az érintettek lemondanak, és nem fel.

Hadd osszam meg, miért nem értettünk egyet ezzel a javaslattal.
Ugyan teljesen megértem azt, aki azt mondja, a tanári pálya egy olyan hivatás, ahova csak az igazán kivételesek kerülhetnek, és egy megtiszteltetés, ha valaki taníthat, ezért ha valaki otthagyni kényszerül ezt a pályát, akkor lemond számos olyan dologról, ami másnak nem jár: a gyerekek szeretetéről, a csillogó szemek látványának örömétől, a korlátlan túlóra lehetőségről, és sose feledjük: a július 1. és augusztus 15. között húzódó, tér-idő kontinuumot meggörbítő, 3 hónapos nyári szünetről.
De kik szoktak még lemondani? Milyen körülmények között? Miért?
Rendszerint politikusok, akik valamilyen drog-, szex- vagy korrupció ügyben érintettek, akik szégyenükben távozni kényszerülnek arról a pozícióról, amit a nép bizalommal szavazott meg nekik. Persze ilyen most már csak külföldön van, a magyar közönyben bármilyen politikai botrány elhal viszonylag hamar.



Én, amikor otthagytam a munkámat, szégyenteljesen visszaadtam valamit, amivel engem bízott meg a nép, de rossz döntéseim következtében nem tarthattam meg? Nem!
Félelmekkel tele, de bátran, meghoztam azt a döntést, hogy kilépek egy olyan kapcsolatból, ami tulajdonképpen bántalmazónak számít, ahogy azt több felszólaló is említette a Tudásmenet végét jelző, január 7-i budapesti tüntetésen. Ki mertem mondani, hogy saját magamat sokkal többre becsülöm, sokkal jobban szeretem annál, mint hogy ebben a borzalomban részt vegyek, amit köznevelésnek nevezünk ma Magyarországon. Meg mertem hozni azt a döntést, hogy ugyan imádom a diákjaimat, imádok tanítani, és nem érdemlik meg, ami történik most (néhány évtizede) velük, de én sem érdemlem ezt meg, és van lehetőségem váltani.
Amikor azt mondom, hogy felmondtam a tanári állásomban, azt mondom, hogy mertem a jobb felé lépni. Nem kell szégyenkeznem, nincs bűntudatom.
Ez a lépés semmilyen értelemben sem volt lemondás.

Hozzászólás