Lassan közutálat tárgya lettem

M. írása:

Már a középiskolában eldöntöttem, hogy tanító bácsi leszek. Nem is volt kérdés, hogy később tanítóképzőre fogok jelentkezni.
A képzést nagyon szerettem, a gyakorlati részei voltak a kedvenceim, így izgatottan vártam, hogy élesben elkezdhessek tanítani (alig volt jobb érzés annál, amikor az egyetem során “végre találkoztunk gyerekekkel!!”).

A Covid és több más ok miatt a kollégiumból hazaköltöztem vidékre, és a helyi (volt) iskolámban kezdtem el dolgozni. Régi tanáraim lettek a kollégák, elképesztően jó volt a légkör. Az anyagi vonzatát nem éreztem (155 000 Ft volt a nettóm – 2021 ősze), mivel nem kellett albérletet fizetnem (természetesen az otthoni költségekbe beszálltam, de ez elenyésző).
Tavasszal elkezdődtek a sztrájkok, ami a mi iskolánkban szinte tabu volt. A jó légkör ellenére csak mellékbeszélgetések folytak, igazán hangos pedig senki sem volt, pedig aligha volt a fizetésével elégedett kolléga.

Aztán feljöttem Budapestre, mert szerettem volna fejlődni. Az iskola a maga bájával és a kedves kollégákkal szimpatikus volt, egyből osztályfőnökként elkezdtem tevékenykedni.

És körvonalazódtak a gondjaim:

• a fizetésem alig nőtt a nagyon hangoztatott év eleji pedagógus béremeléssel (a 25 év alattiak SZJA mentessége jött jól nekem), így a bőrömön tapasztaltam (az infláció miatt is) a megélhetési gondokat;
• ofőként elképesztően sok munka zúdult a nyakamba, konkrétan egy kezemen meg tudom számolni, mikor feküdtem le éjfél előtt (másnap 6-kor keltem mindig), annyi teendő volt: adminisztráció, készülés (gyakornokként még igen, kell készülni, mivel minden új), javítás, szülőkkel kontakt, és a többi iskolai dolog;
• az iskolán belül hiába éreztem jól magam tanítás közben és a gyerekek közt, ha hazaérve szúrt belém mindig a felismerés, hogy lassan közutálat tárgya lettem, mint pedagógus (és nem, mint ember), köszönhetően a tüntetések és demonstrációk által kiváltott kormány(nem)reakciójából: mit tüntikézünk, most emelték a bérünket, mutassunk példát, Gyúcsány emberei, és a többi, ismerjük és halljuk ezeket. Mondanom sem kell, nem igazán adta meg a kellő motivációs löketet az esti-éjszakai iskolai készülésemnek;
• mindezek miatt fizikailag-szellemileg-lelkileg pár hónap leforgása alatt elképesztő módon leamortizálódtam.

Ezek után döntöttem a felmondásom mellett, amit sokan igen, sokan nem értettek/értik meg (szerencsére utóbbiból több van, főleg a korosztályomon belül), így az idei esztendőtől már nem vagyok pedagógus.

Na de valami jót is: mi történt velem azóta?

Teljesen otthagytam az oktatást (a magánórákat is lemondtam), és egy új munkaterületen kezdtem el dolgozni, mely irodai és szabad környezetben is végezhető (változatos), és alapfeltétele volt a diploma, nagyon élvezem. A fizetésem a duplája, munkába járási támogatás, SZÉP-kártya (amikor megigényeltem, nem tudtam mire való, pedagógusként honnét tudnám :D), tervezhető munkaidő. Minden téren rendbe jöttem (azt hiszem), és rengeteg tervem van (akár tanulni valami teljesen újat).

A tanítást nagyon szerettem, főleg a gyerekek miatt. Hiszem, hogy vissza fogok majd valamikor menni, hiszen a diákok már most nagyon hiányoznak. Hogy mikor kerül erre sor, nem rajtam múlik, de az elmúlt időszak eseményeiből leszűrve nem a közeljövőben.

Eddig, akik felmondtak kollégák, szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy jobb lett a helyzetük minden téren. Na de akkor ki fog holnap tanítani? 🙂