Az oktatás, köznevelési bemenettől a szerteágazó kimeneti lehetőségekkel, a benne rejlő központosításból fakadó eleve elrendeltségtől (ha már keresztény világot élünk) függően egy szektor ugyan, de mégis másként oxigénhiányos a benne élők számára.
45 éves vagyok. Sosem akartam tanár lenni. Ambícióm mindig inkább szociális eredőkből fakadtak. Kelet-Magyarországon élek, megyeszékhelyen. Gyerekkoromban olyan környéken nőttem fel, ahol sok hátrányos helyzetű szomszédom és iskolatársam volt. Láttam, hogy a kirekesztés, hogyan sodorja őket abba a társadalmi kasztba, ahol aztán azért kapnak megvetést, mert nem illeszkedtek be oda, ahol eleve nem látták őket szívesen soha.
Ami miatt a pedagógia közelébe sodródtam, az az volt, hogy a fejlesztő pedagógiát olyan innovatív beavatkozási pontnak véltem, ahol a legkorábban lehet hatékony szakmai alapú támogatást nyújtani. Volt családi érintettség is, amely megsokszorozta a motivációt.
Nem vagyok a tipikus eset. Sosem voltam éltanár, hamar maga alá gyűrt az unalom, a rendszer értelmetlen kreativitást nem igénylő adminisztratív jellegű mivolta. A társadalmi haszon a 3H (halmozottan hátrányos helyzet) világában, csak papíron elérendő cél. A tények ellen a rendszer papíron táblázatokkal és grafikonokkal veszi fel a harcot, valójában pedig szegregációval és esélyfosztással küzd a helyzet betonbiztos konzerválásáért.
Pár éve, jó pár éve civil projektekben kezdtem dolgozni és újra éledt bennem a kezdeti lob, a feladatból ismét ügy lett. Délelőtt kiégett túlélési minimumra játszóként, míg délutánonként aktív megvalóstóként, résztvevőként éltem egyre inkább kétpólusú szakmai életem.
Nem a rossz fizetés miatt mondtam fel. Azért mondtam fel, mert minden munkanapon, egy érdemtelen rendszer, érdemtelen csorba fogaskereke voltam.
Sok sok gondolat kavarog a fejemben, de elsőre talán ennyi elég.
Folytatása következik…
Miután Felmondtam 
Hozzászólás