Elengedni egy álmot

Alig 10 évvel azután, hogy kinőttem gyerekként a “dinókat gyógyító állatorvos leszek” korszakomból, rájöttem, hogy tanár szeretnék lenni. Lenyűgözött a matematika, a kémia, imádtam, ha az osztálytársaim rákérdeztek, hogyan oldottam meg a házifeladatot, el tudom-e mondani nekik is. Ahogy telt az idő, tudatosan erre készültem: jó gimnáziumba mentem, hogy biztosan felvegyenek az egyetemre, házi feladatot írtam általános iskolásokkal, készültem az érettségire, készültem a tanárképzéshez csatolt alkalmassági vizsgára, minden porcikámmal készen álltam arra, hogy tanár legyek.

Már az egyetem 6 éve, a szakok össze nem illése, a tanárszakos hallgatók lenézése kegyetlen volt, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy be tudjam fejezni az egyetemet, de kibírtam, mert tanár akartam lenni. Kibírtam, mert mindent megért az, hogy egyszer majd tanár lehetek, foglalkozhatok diákokkal, akik majd csillogó szemmel néznek, miközben a segítségemmel felfedezik a világot, és beleszeretnek abba a mérhetetlen nyugalomba és logikába, ami a matematikát és a természettudományokat jellemzi.

A diákjaim tényleg mindent felülmúltak. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor lelkesedtek valamiért, és további, jobb munkára sarkalt, amikor valamiről közölték, hogy ez bizony elég unalmas. Szerettem, amikor osztálykirándulásra hívtak, a torkomban dobogott a szívem, amikor átbuszoztunk Európán, és azt éreztem, felelősséggel tartozom értük, még akkor is, ha már közel felnőttek. Büszkén és könnyekkel a szememben álltam végig a szalagavatót és a ballagást.

De fel kellett mondanom.

Folyamatosan dolgoztam, soha nem tudtam igazán pihenni, legfeljebb a telefonomra érkező értesítéseket tudtam kikapcsolni egy kicsit. De nem is akartam pihenni, folyamatosan fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi van az iskolában, mi van a diákjaimmal. A fizetésem zsebpénznek is közepes lett volna, nemhogy 6 év egyetem után megszerzett reális bérnek. Sosem volt szabadidőm, alig láttam a családomat, nem volt időm a hobbijaimra, nem volt időm arra, hogy kitisztuljon néha a fejem, ami muszáj lett volna ahhoz, hogy jó tanár legyek. Minden nap azzal a gondolattal keltem és feküdtem, hogy “én ezt nem bírom tovább”.

Úgyhogy 2022. júniusában, 2 év középiskolai tanítás után felmondtam.

Azóta egy kis magyar cégnél helyezkedtem el, heti 40 órában, és

• átlagosan 8 órát alszom éjszaka, és utána jó kedvvel kelek minden nap, nem könnyek közt azt suttogva még az első kávé előtt, hogy én ezt nem bírom tovább;
• a hétvégéim szabadok, ha szabadságra megyek, az akkor történik, amikor én szeretném, és előtte nem kell több éjszakát végig dolgoznom, hogy biztosan minden rendben legyen a csoportjaimmal, amíg távol vagyok;
• több hobbimra is van időm, szívesen végzem is őket;
• ráérek eljárni minden tüntetésre, van pénzem az oktatásért kiálló mozgalmakat támogatni
• ha időnként magánórát tartok, azt örömmel teszem, minden percét élvezve.

Jobb tanár tudnék lenni úgy, ha nem dolgozom tanárként.