Szemelvények tíz év tapasztalataiból

Egy szülő írása:

A kötelező iskolában töltött időről

A tanévnyitó tájékoztatón elhangzott, hogy a gyermeknek reggel nyolctól délután négyig az iskola falai között KELL lenni. Kivétel amikor valamilyen délutáni foglalkozásra megy. Sajnos nincs megfelelő létszámú tanári erő, ezért a délutáni “napközi” felügyeletét olyan közmunkásként alkalmazott emberek látják majd el, akiknek van érettségijük.
Első beszélgetés alkalmával az osztályfőnöknek elmondtam, hogy a gyerek délután kettő előtt sosem ér haza a jelenlegi oktatási rend miatt. Délután, kora este vagy nyelvtanárhoz vagy tánctanárhoz megy. (Előbbi azért kell, mert az iskola nem biztosítja a megfelelő képzést, utóbbi azért, mert a mozgás segíti a mindennapi szorongás és stressz levezetésében úgy, hogy van egy remek hobbija. A szorongással küzdő gyermekek számának emelkedéséről persze külön tanulmányt lehetne írni.) Ezen kívül persze elkészíti a házi feladatát, tanul és mindig kell készülnie valamilyen másnapi dolgozatra. Mert dolgozat az van. Biztosan nem lesz napközis még akkor sem, ha mondjuk szerda délután nincs nyelvórája. Az osztályfőnök sajnálatát fejezte ki és az igazgatóhoz irányított. Ott elhangzottak a fentiek, mire az igazgató elmondta, hogy nem tud mit tenni, ez a törvény, de majd hív, addig menjen csak a gyerek napközibe. A gyerek persze nem ment. Többet “járt” iskolába, mint mi munkába, szóval a napközit köszöntük szépen, kihagytuk. Aztán jött az első telefonhívás az osztályfőnöktől, hogy nyomás alatt van, hol a gyerek? Elmondtam neki, hogy értem és megértem, de a gyerek épp elég időt tölt az iskolában, délután egyébként sincs szakmai felügyelet/segítség. Az osztályfőnök jelezte, hogy biztosan keres majd az igazgató. Közben persze teltek a napok és hetek. Már október volt amikor az igazgató hívott. A sokadik beszélgetésnél aztán elmondtam: tudom, hogy ez nem szigorúan a gyerek jelenlétéről szól, hanem a létszámról és az ahhoz kapcsolódó kvótáról, ennek okán engem nem zavar, ha a listában ott a gyerek neve, de a napközibe nem fog járni. Ekkor az igazgató csöndesen, mintegy suttogva azt mondta, de mi van akkor, ha tankerületi ellenőrzés lesz? Igen, az a fránya nyomás…
“- Ha tételesen megszámolják a gyerekeket, autóba ültetem és elviszem az iskolába, mindegy hogy éppen hol van. Ez megnyugtató?”
“- Igen. Köszönöm. ” – jött a válasz és minden el volt intézve.

Kötelező heti öt óra testnevelésről

A szerencsés családok közé tartozunk. Azok közé akiknek olyan  iskolába jár a gyermekük ahol van tornaterem. Igen. Furcsa lehet, de így van. Normál tornaterem, nem pedig egy osztályteremből átalakított, bordásfalakkal körbevett nagyszoba. Szóval van. Ám osztály is van, akiknek van órarendjük, ahova úgy kell beszuszakolni a heti öt testnevelés órát, hogy legyen terem is, tanár is. No ez az, ami az elmúlt tíz évben tapasztalásaim szerint egyszer sem sikerült. Vagy túl sok osztály volt, vagy tanár nem volt. Így aztán volt forgó rendszerű tornaóra: minden negyedik héten egy osztály az aulában “tornázott”. Vagy volt igazolás: némi diplomatikus beszélgetés és kérlelés után a gyerek valamelyik sportegyesületnél “focizott” vagy boxolt papíron, de olyan szülő is volt, akinek a gyereke birkózott. Igen. Papíron. Mert ugye a heti öt óra testnevelés az kell.

Pedagógus hiányról

Találékony a magyar ember, valahogy mindig megoldották/megoldottuk a heti öt testnevelést. Tíz év. Ennyi idő alatt mellékessé váltak azok az alaptárgyak, melyek hasznosak lesznek a gyermek életében. Csak a heti öt testnevelés óra legyen megtartva.

Az, hogy a fizika tanár nyugdíjba ment és úgy kellett az iskolának utódot vadászni, senkit sem érdekelt. A nyugdíjazott tanár bácsi könyveiből diákok tízezrei tanulták a fizika varázslatos tudományát. Kérték, maradjon nyugdíj mellett is. Nem maradt. Mi szülők érteni véltük. Érkezett helyébe lelkes friss diplomás, lendületes tanár. Egy évet volt a pályán. Távozott. Érkezett újabb friss diplomás, tetrekész fizika tanár. Év végén távozott. Persze mindenkit értettünk, de ettől még a fizika oktatása ugye nem lett megoldva.

A nyelvtanár szintén egy évet töltött az iskolában. A következő nyelvtanár helyettesítő volt, mert az iskolai év kezdésére nem sikerült a távozót pótolni. Szóval egy másik idegen nyelvi szakos kolléga helyettesített. Az év közepén érkezett friss, ropogós, az iskola épületén belül csak idegen nyelven beszélő ifjú pedagógus. Persze mi szülők el voltunk képedve, örömmel ugyanakkor szorongva figyeltük: vajon meddig marad. Nem sokáig. Másfél évig.
Így lett a gyerekeknek öt történelem tanáruk. Négy nyelvtanáruk. Három fizika tanáruk. Négy matematika tanáruk.
Így lett az, hogy a gyerekek maximálisan megtanulták az alkalmazkodást – keserű kényszer -; és kevéssé az anyagot – mindig másképp, máshogyan. Így lett az, hogy a gyerekeink megtanultak búcsúzni, még mielőtt az iskolától búcsúzniuk kellett volna.
Mi az, amit nem tanulhattak meg az iskolában? A kötődést. A biztonságot. A stabilitást. A nyugalmat. Mert hiába voltak lelkes pedagógusaik, ha a helyzet úgy alakult, ahogy…

A kötelező tanmenetről és az előírt tankönyvekről

Amikor a történelem oktatására szolgáló könyvet az első órán a pedagógus felmutatta. Elmondta, hogy ebből a könyvből ezen és ezen az oldalon, ez és ez lesz kötelező érettségi tétel. Megkérte a gyerekeket, hogy jól jegyezzék fel. Ha a tananyagban odaérnek, erre a könyvre lesz szükség. Ettől eltekintve pedig a történelem órára elég egy füzet és egy írószer. Mert ő a tantárgyat tanítani fogja, nem pedig megutáltatni.
Amikor az irodalom tanár elmondta, hogy ez és ez a könyv kötelező, biztosan ott lesz az érettségi követelményben, de ő szeretné, ha a gyerekek ezt és ezt a könyvet is olvasnák, mert úgy véli, hogy az jobban építi a lelküket és hozzájárul a széles látókörükhöz, megmutatja a sokszínűséget, életre nevel.
Mint már említettem szerencsések vagyunk. Tanulhattak a gyerekek az azóta már nyugdíjazott fizikatanár könyvéből és a doktori címet viselő biológiatanár óráin is résztvehettek. Színházba vitte őket a három diplomás irodalomtanár és sítábort szervezett a testnevelő. Nem, nem az állam. A pedagógusok. Nem, nem munkaidőben, hanem azon is túl. Mint a mesében, az üveghegyen is túl.
Ugyanakkor az elmúlt tíz év rátelepedett a kötelező elemeivel mindenkire – tanárra, diákra, szülőre – és voltak akik feladták. Őket értettük. Mert az élet nem mese. Nagyon is valóság.

A vezetőkről

Akik példamutatóan lavíroztak a diákok jogai, a szülők elvárásai, a pedagógusok igényei, a KLIKK előírásai és a jogszabályok között. Akik napi 14-16 órát dolgoztak azon, hogy mindenkinek jó legyen. Akik akkor is türelmesek voltak, amikor a szülő számonkért, amikor a kolléga kiborult, amikor a diák fegyelmezetlen volt. Akik támogattak: diákot, szülőt, megmozdulást. Hálás köszönet nekik.
És azokról is akik kiszolgálók lettek. Akik üvöltöttek diákkal, kollégával, hovatovább szülővel is. Akik lecserélték az autójukat és a kollégájukat is. Fogyasztói társadalom, ahol fontosabb a tárgy, mint az ember. Amikor eljutottunk oda, hogy a felmondó pedagógus a harmadik diplomájának megszerzése közben a saját volt vezetőjének vezetői stílusáról ír erősen kritikus hangvételű beadandó dolgozatot az egyetemen. Egyszerre tesz eleget a feladatának, adja ki magából sok év keserűségét, felhívja a figyelmet a hibákra és halad előre az életében.

Valami sommás összefoglaló illenék ide, de ezernyi gondolat kavarog bennem.
Mi már túl vagyunk ezen.
Túl a kockás ingen. A helyettesítő közmunkáson. A felkiáltójelen. A kiskapukon. A búcsúkon. A ‘megintdolgozatotkellírni’ stresszen. A délutánra beszuszakolt órákon. Túl az online hóember építésen. Túl a szülői támogató bálon. Túl a ‘szappantveszeksüteménytsütök’ időkön. Túl az Óperencián. Pont mint a mesékben.
Még azon is túl. Mégsem érzem a megkönnyebbülést, pedig annyira vártam, hogy túl legyünk mindenen. Nem érkezett a felszabadító öröm.

Csak ilyen és ehhez hasonló szemelvények jutnak eszembe. Tíz év. Nem sok idő. Röpke pillanat alatt tűnt el a legfontosabb: a tudás alapú jövő.