Talán örökre

Augusztus beköszöntével elfogott az izgatottság, hogy hamarosan kezdődik az új tanév.

De sajnos másodperceken belül rá kellett döbbennem, hogy ugyan az új tanév valóban kezdődik, de nélkülem – immáron másodjára. A tavalyi tanévkezdési időszak is nehéz volt, az volt az első olyan szeptemberem, ami “csak” egy szeptember volt, és nem egy tanév kezdete. De az új munkám, a leterheltség és a tantestületbe nem igazán tartozás még erős emléke átlendített ezen az időszakon, és valahogy eltelt egy év.

Most viszont sokkal rosszabb. A tanítás még mindig hiányzik, a diákok, a középiskolás korosztály még mindig hiányoznak, viszont most kezd tudatosulni bennem, hogy lehet, hogy ez nem egy átmeneti állapot. Tavaly júniusban úgy jöttem el, hogy csak tartok egy kis szünetet, mert iszonyatosan kimerültem, és én nem tudok úgy adni, ha bennem már nincs semmi. De azóta benyújtották a státusztörvény-tervezetet, amit meg is szavaztak és az ország legantropomorfabb golyóstolla alá is írt, annak ellenére, hogy megszámlálhatatlan tüntetésen, fórumon, eseményen, petícióval, levéllel, akcióval jeleztük, hogy az oktatás tragikus helyzetén csak rontani fog ez a bosszútörvény.

Azóta alapítottam másodmagammal egy projektet, ami pályaelhagyó pedagógusok történeteit gyűjti össze, és lassan elérjük a 100 megosztott történetet, de a mai napig heti 1-2 történetet megkönnyezek, amikor tördelem őket a blogra. A mai napig felkavar az, hogy nem csak nekem volt nehéz tanárként, nem csak én éreztem rosszul magam a munkahelyemen, hanem ez rendszerszintű probléma.

Azóta lefújtak könnygázzal, amiből kaptak diákok, ismerőseim és még édesanyám is.

Azóta Maruzsa Zoltán véletlen elküldte a Telex.hu-nak a kollégáinak címzett levelét, miszerint nagy bajban lennének, ha egyszer igazat kéne mondani.

Azóta Pintér Sándor azt hazudta a 444.hu-nak, hogy ő nem hallott arról, hogy bárki felmondott volna a státusztörvény miatt.

Azóta Rétvári Bence kijelentette, hogy a tanári pálya egyre vonzóbb a fiatalok számára, miközben sokan, akik végeznek az egyetemen, el sem kezdenek tanítani (pl. a státusztörvény miatt, vagy mert nem akarnak éhen halni), és a tanári szakokon olyan alacsonyak a ponthatárok, hogy gyakorlatilag egy közepes érettségivel, bármilyen egyéb teljesítmény nélkül be lehet kerülni. Persze, van olyan egyetem, ahol az ilyen alacsony teljesítménnyel bekerülő hallgatók kibuknak. De minden egyetem ilyen? Elég az nekünk, hogy a 180 ponttal tanítónak felvételiző diákok közül nem mindenki fogja írni-olvasni tanítani a következő generációt biztosan?

Ez az augusztus azért nehezebb, mint a tavalyi, mert már nem látom a visszautat. 12 éves koromtól készültem arra, hogy tanár leszek. Rengeteg időt, energiát, tanulást tettem bele abba, hogy kiváló tanár legyek. Olyan, aki biztos a szaktárgyi tudásában. Olyan, aki felkészülten megy be órára. Olyan, aki tud kérdezni, aki nem fél hibázni, aki szereti a diákok kérdéseit. Olyan, aki szereti a diákjait: akkor is, ha késnek óráról, ha nem érdekli őket az a tárgy, amit én tanítok, ha tavasz van, és a csicsergő madarak és a napsütés nagyságrendekkel érdekesebbek, mint a szinusztétel. Akkor is, ha hibáznak, ha mások, mint a többiek, ha rossz napjuk van.

És ezt a hivatást, amit én úgy szerettem, ott kellett hagynom.

Talán örökre.

Ott kellett hagynom tiltakozásként és a saját egészségem érdekében, mert a FIDESZ az oktatás tudatos rombolásán keresztül akarja tudatlanságba taszítani a népet, hogy megelégedjenek az akkumulátorgyári munkával, hogy örüljenek a sok stadionnak, hiszen ez munkát ad az embereknek (na nem az átlagos magyaroknak, hanem vendégmunkásoknak, meg a saját kivitelező cégeiknek), és a foci jó. Hogy ne tudjanak kritikusan gondolkodni, mert akkor végén még másra szavaznának. A végén még utánanéznének az EU-nak, Putyinnak, Ukrajnának, Soros Györgynek. A végén még reális beszámolókat olvasnának a migránsokról, a melegekről, a transz emberekről. A végén még teret engednének a szívükben a szeretetnek a folyamatos utálat és uszítás helyett.

A végén még kevesebb lenne az olyan hozzászólás a megjelenéseink alatt, hogy “végre tisztul a tanári pálya”, vagy hogy “lehet jönni gyárba dolgozni heti 40 órában nettó 400.000-ért”, ami őszintén jobb ajánlatlanak tűnik, mint a tanári munka heti 80 órában 200.000-ért. A végén még gondolkodna egy kicsit az, aki mindenhova odaírja, hogy csak azért végeztem el a tanárképzést, hogy legyen valami diplomám, sosem akartam tanítani – ki a fene választja azt, hogy 6 évig matematikát és kémiát tanul úgy, hogy csak valami diploma kell neki?

Az elkerülhetetlen “hol voltál, amikor Gyurcsány … ?” kérdésre válaszolva pedig: általános iskolában, dédelgetve egy olyan álmot, amiről el sem tudtam képzelni, hogy még 30 éves korom előtt szertefoszlik.